f1classic

1975 végén a Formula-1-ben olyasmi történt, amire sem előtte, sem utána nem nagyon volt példa: a kétszeres világbajnok Emerson Fittipaldi ott hagyta a McLarent, hogy a bátyja, Wilson által létrehozott új, maszek istállónál versenyezzen. Brazil szívvel, nemzeti büszkeségből. Ez lett a Copersucar istálló, ami szinte csak szenvedést hozott a számukra, ám 40 éve, épp a Brazil Nagydíjon elérték legjobb helyezésüket, egy 2. helyet. 

A cukoripar által támogatott kaland sajnos inkább csak keserű szájízt hagyott mindenkiben. Édes emlék tényleg csak ez az 1978-as Brazil Nagydíj lehet. A szurkolóknak máig fájó arra gondolni, hogy Fittipaldi, aki mindössze 29 éves volt, amikor belevágott a Copersucar-projektbe, mi mindent érhetett volna el, ha marad a McLarennél, vagy esetleg elfogadja Enzo Ferrari ajánlatát Niki Lauda balesete után…

A Copersucar csapat egyébként 1975-től létezett, az első modell bemutatóján megjelent a brazil elnök és a fél kormány – a lelkesedés nem ismert határokat.

Az első szezonban még csak Wilson Fittipaldi próbálkozott valami értékelhetőt felmutatni, nem sok sikerrel. Nagy kérdés, hogy a szaporábban verő brazil szíven kívül mi győzte meg Emersont arról, hogy ott a helye, hiszen a McLarennél nem csak hogy világelső lett 1974-ben, de folyamatosan nyerőképes autót adtak alája.

A „cukrosoknál” meg…

– El sem tudják képzelni, milyen baromi nehéz volt Brazíliában megépíteni egy F1-es autót, mindezt brazil pénzből, ami egyben azt jelentette, hogy hatalmas volt a nyomás és várakozás. Nem úgy ment, hogy megvettünk egy már működő istállót, és átkereszteltük. Nem. A nulláról, a semmiből kellett elkezdenünk.

Wilson nagyon értékelte az öccse hozzáállását:

– Már 1975-ben eszméletlenül sokat dolgoztunk. De amikor Emerson megérkezett, ez meghatványozódott! 

Fittipaldi nyilván számításba vette, hogy a sikerek nem azonnal jönnek majd, de 1976 legelső versenyétől kezdve tényszerűen kellett szembesülni azzal, hogy sereghatóvá vált. Olyannyira, hogy volt futam, amire be sem jutott a kvalifikációk után. Emerson sosem volt egy pole-király, 1972-1974 között mindössze 6-szor indult az élről, de az, hogy 1976-ban és 1977-ben is akadtak versenyek, amiken el sem indulhatott, ugyancsak rombolta a tekintélyét.

– A legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Egész Brazília azt várta, hogy versenyeket nyerek, erre még bejutni sem tudok… Rémes volt! – mondta a bajnok.

Wilson e téren is csak magasztaló szavakat talált:

– Mások már rég odébbálltak volna. De Emerson nem csüggedt, sőt, ő öntött lelket mindenkibe. Nagyon megkövetelte mindenkitől az ezer százalékos munkát, miközben ő mutatott példát. És ezt nem azért mondom, mert a testvéremről van szó.

Ennek köszönhető tán, hogy 1977-ben már összejött egy-egy jobb hétvége, Fittipaldi háromszor is 4-ként ért célba, amit a kis brazil csapat szédületes fejlődésként értékelt. Ám ettől még nem lett hirtelen kolbászból a kerítés…

Viszont 1978 január 29-én eljött a Copersucar életében a legfényesebb siker napja.

Emerson karrierje 101. futamán indult, immár a harmadik szezon nyűve a hazai csapatnál. És mint minden évad elején 1973 óta, otthon, Brazíliában, noha nem szülővárosában, Sao Paulóban, hanem a Rio de Janeiro mellett épített vadonatúj pályán, a Jacarepaguán (a neve krokodilfarkat jelentett).

A kétszeres bajnok, miután megnyerte a pályán tartott kerékpárversenyt, már az edzésen masszív meglepéssel szolgált az elért 7. hellyel. Csak aztán jött egy kis malőr, mivel a verseny napján nem tudták beindítani a kocsiját, ezért a tartalékautóval kellett induljon a 45 fokos pokoli hőségben. Ez azonban nem nagyon zavarta a rajt után, mert rögvest feljött az 5. helyre. Innen pedig kíméletlenül tört előre, és nem csupán azért, mert kiestek előle: erőből képes volt legyűrni Villeneuve-öt és Petersont is, és mivel Andretti lelassult, a verseny utolsó harmadában megszerezte a 2. helyet, amit a Michelin-gumikon száguldó ferraris Carlos Reutemann mögött meg tudott tartani a 63. kör végéig.

Amikor befutott a célba, már emberek sorfala között haladt, akik extázisban fogadták istenített kedvencüket.

Nem csoda, hogy Emerson alig találta a szavakat:

– Amikor lecsapódott előttem a kockás zászló, olyan megkönnyebbülést éreztem, ami elmondhatatlan. Hihetetlen volt látni a szurkolók tombolását, és érezni azt az örömöt, amiben már több mint két éve nem volt részem. Ez a 2. hely ezzel az autóval sokkal többet ér a számomra, mint a 14 győzelem, amit eddig elértem a Formula-1-ben!

Majd kicsit lehiggadva vonta meg a futam végső mérlegét:

– Ez a 2. hely iszonyú fontos. Egyrészt amiatt, hogy értékeljék a munkánkat, hogy lássák, jó úton járunk, az irány jobb, mint eddig bármikor. Talán ezután több támogatást kapunk, mint kritikát. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik eddig is támogattak, és nem érzem, hogy most adtam egy fricskát azoknak, akik csak fanyalogtak. Tisztelem a kritikusaimat is, de azt látni kell, hogy mi még nem vagyunk a Ferrari vagy a Lotus. Talán nem kell bizonygatnom, hogy amit a Copersucarral csinálok, azt szerelemből teszem és nem pénzért. Szeretném, ha mindenki tudná, mennyire fontos nekem a brazíliai F1-es csapat!

Ami addig sem volt kétséges – nem úgy, mint a folytatás.

Hiszen ebben a csapatban (ami a Copersucar két évvel későbbi kivonulása után egyszerűen Fittipaldira változtatta a nevét) az 1980-as Argentin Nagydíjon Keke Rosberg tudott még 3. lenni, és maga  Emerson szintén már csak egyetlen 3. helyet ért el az 1980-as Long Beach-i USA Nagydíjon – és annak az évnek a végén vissza is vonult.

Utóbb maga Emmo sem csinál belőle titkot, hogy hiba volt elhagyni a McLarent, de akkor még fűtötte a lelkesedés:

– Nagyon nagy kihívásnak éreztem. Ma már nyilván látom, ha nem lépem meg, ha maradok a McLarennél, lehet, hogy még világbajnokságot, világbajnokságokat nyerhettem volna, akár rögvest ’76-ban, amikor Hunt végül legyűrte Nikit. De persze ez csak feltételezés, nem lehetek benne biztos...

De az is biztos, hogy kevés ország mondhatja el magáról, hogy volt egy „saját” Formula-1-es csapata!