f1classic

Sok-sok éve, 1989-ben is Ferrari-győzelemmel kezdődött a szezon – méghozzá vaskos meglepetéssel. A frissen szerződtetett Nigel Mansell nyert a Brazil Nagydíjon egy olyan Ferrarival, ami a teszteken 30 körnél többet nem tudott megtenni egyben.

A McLaren-Honda totális uralma kellős közepén történt mindez. Az 1988-as évben a wokingi csapat 16 futamból 15-öt nyert meg, és bár épp véget ért az első turbó-korszak, és 1989-től megint csak szívómotorokat lehetett használni, ez nem változtatott a tényen, hogy a McLaren párosa, a bajnok Ayrton Senna és Alain Prost számított továbbra is a fő esélyesnek.

Ahogy az lenni szokott, fél szemmel azért mindenki figyelt a Ferrarira, több okból is. 1988 nyarán meghalt a cégalapító Enzo, továbbá várható volt, hogy az 1987-ben Maranellóba szerződött, korábbi mclarenes sikerkovács, John Barnard munkája is lassan beérik. A téli tesztek azonban nem ezt ígérték. Barnard ugyan kitalált valami nagyon újat, a félautomata váltót (máig ezt használják), de ez egy bonyolult szerkezet, rengeteg elektronikával, és eleinte bizony nem akart működni. Nigel Mansell ma is büszke rá, hogy ő volt az utolsó pilóta, akit Enzo Ferrari maga szemelt ki a Scuderia számára, úgyhogy lelkesen érkezett a Williamstől a gyengécske Judd-motorral elvesztegetett szezon után. Ám neki és csapattársának, Gerhard Bergernek is azzal kellett szembesülnie, hogy a 640-es csodaautó rendre megáll alatta. A tél folyamán egyben 30 körnél nem tudtak többet megtenni műszaki hiba nélkül, ami pedig csak a fele egy versenytávnak…

Realistaként a brit nem sok jót várt az első futamtól, amit riói Jacarepagua pályán futottak a Brazil Nagydíj keretében. Olyannyira fel volt készülve a fiaskóra, hogy hazafelé, Londonba szóló repülőjegyét még a verseny vége előtti indulással váltotta meg, gondolván, úgyis egykettőre kiesik. Ezt a gondolatmenetet alátámasztotta a pénteki és szombati produkció: a négy edzésen háromszor romlott el a váltó hidraulikája. Az olasz sajtó cinikusai 10 körre taksálták a Ferrari állóképességét. Mire Mansell szárazon megjegyezte: - Tipikus, mindig csak a túlozni tudnak. Szerintem csak 5 körig jutok…

De mégis minden másképp történt, mint bárki várta vagy jósolta.

Ehhez persze, mint a Formula-1-ben sok esetben, szerencse is kellett. Kezdve ott, hogy rögtön a start után két fő riválisa, Senna és Berger összeütközött, úgyhogy ennyivel kevesebb ellenfelet kellett megelőznie a 6. helyről rajtoló Mansellnek. Nyomta, ahogy tudta, és várta, hogy mikor esik szét a félautomata váltó, ahogy azt már megszokta. De az nem csak egyben maradt, hanem a V12-es Ferrari-motor ereje is megtette a magáét, mivel Nigel már a 3. körben harmadik volt az incidensnek köszönhetően, majd Patresét szépen megelőzve 15. körben az élre állt. Ugyan a két kerékcsere miatt néhány kör erejéig nem ő vezetett, de mindennek semmi köze nem volt a retteget félautomata váltóhoz. Alain Prostot is simán megelőzte, és onnantól fogva már senki sem veszélyeztette a Ferrarit. És amilyen groteszk tud lenni az élet, no meg a F1, míg a Ferrari váltója tökéletesen működött, a McLaren-Honda kuplungja rakoncátlankodni kezdett, ezért Prost nem mert megkockáztatni még egy kerékcserét, nehogy lefulladjon, így aztán esélye sem volt Mansell ellen.

Aki győzelme után Olaszországban azonnal elkereszteltek Il Leonénak, vagyis Oroszlánnak, annyira tetszett a tifosinak Mansell sosem lankadó harci kedve. Ám jellemző, hogy amellett, hogy új repülőjegyet kellett vennie, még a dobogón történt vele egy malőr: a díszes győzelmi serleg girlandjaival úgy összevagdosta a kezét, hogy ömlött belőle a vér…

Ebből is látszik, milyen veszélyes sport a Formula-1!

1975 végén a Formula-1-ben olyasmi történt, amire sem előtte, sem utána nem nagyon volt példa: a kétszeres világbajnok Emerson Fittipaldi ott hagyta a McLarent, hogy a bátyja, Wilson által létrehozott új, maszek istállónál versenyezzen. Brazil szívvel, nemzeti büszkeségből. Ez lett a Copersucar istálló, ami szinte csak szenvedést hozott a számukra, ám 40 éve, épp a Brazil Nagydíjon elérték legjobb helyezésüket, egy 2. helyet. 

A cukoripar által támogatott kaland sajnos inkább csak keserű szájízt hagyott mindenkiben. Édes emlék tényleg csak ez az 1978-as Brazil Nagydíj lehet. A szurkolóknak máig fájó arra gondolni, hogy Fittipaldi, aki mindössze 29 éves volt, amikor belevágott a Copersucar-projektbe, mi mindent érhetett volna el, ha marad a McLarennél, vagy esetleg elfogadja Enzo Ferrari ajánlatát Niki Lauda balesete után…

A Copersucar csapat egyébként 1975-től létezett, az első modell bemutatóján megjelent a brazil elnök és a fél kormány – a lelkesedés nem ismert határokat.

Az első szezonban még csak Wilson Fittipaldi próbálkozott valami értékelhetőt felmutatni, nem sok sikerrel. Nagy kérdés, hogy a szaporábban verő brazil szíven kívül mi győzte meg Emersont arról, hogy ott a helye, hiszen a McLarennél nem csak hogy világelső lett 1974-ben, de folyamatosan nyerőképes autót adtak alája.

A „cukrosoknál” meg…

– El sem tudják képzelni, milyen baromi nehéz volt Brazíliában megépíteni egy F1-es autót, mindezt brazil pénzből, ami egyben azt jelentette, hogy hatalmas volt a nyomás és várakozás. Nem úgy ment, hogy megvettünk egy már működő istállót, és átkereszteltük. Nem. A nulláról, a semmiből kellett elkezdenünk.

Wilson nagyon értékelte az öccse hozzáállását:

– Már 1975-ben eszméletlenül sokat dolgoztunk. De amikor Emerson megérkezett, ez meghatványozódott! 

Fittipaldi nyilván számításba vette, hogy a sikerek nem azonnal jönnek majd, de 1976 legelső versenyétől kezdve tényszerűen kellett szembesülni azzal, hogy sereghatóvá vált. Olyannyira, hogy volt futam, amire be sem jutott a kvalifikációk után. Emerson sosem volt egy pole-király, 1972-1974 között mindössze 6-szor indult az élről, de az, hogy 1976-ban és 1977-ben is akadtak versenyek, amiken el sem indulhatott, ugyancsak rombolta a tekintélyét.

– A legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Egész Brazília azt várta, hogy versenyeket nyerek, erre még bejutni sem tudok… Rémes volt! – mondta a bajnok.

Wilson e téren is csak magasztaló szavakat talált:

– Mások már rég odébbálltak volna. De Emerson nem csüggedt, sőt, ő öntött lelket mindenkibe. Nagyon megkövetelte mindenkitől az ezer százalékos munkát, miközben ő mutatott példát. És ezt nem azért mondom, mert a testvéremről van szó.

Ennek köszönhető tán, hogy 1977-ben már összejött egy-egy jobb hétvége, Fittipaldi háromszor is 4-ként ért célba, amit a kis brazil csapat szédületes fejlődésként értékelt. Ám ettől még nem lett hirtelen kolbászból a kerítés…

Viszont 1978 január 29-én eljött a Copersucar életében a legfényesebb siker napja.

Emerson karrierje 101. futamán indult, immár a harmadik szezon nyűve a hazai csapatnál. És mint minden évad elején 1973 óta, otthon, Brazíliában, noha nem szülővárosában, Sao Paulóban, hanem a Rio de Janeiro mellett épített vadonatúj pályán, a Jacarepaguán (a neve krokodilfarkat jelentett).

A kétszeres bajnok, miután megnyerte a pályán tartott kerékpárversenyt, már az edzésen masszív meglepéssel szolgált az elért 7. hellyel. Csak aztán jött egy kis malőr, mivel a verseny napján nem tudták beindítani a kocsiját, ezért a tartalékautóval kellett induljon a 45 fokos pokoli hőségben. Ez azonban nem nagyon zavarta a rajt után, mert rögvest feljött az 5. helyre. Innen pedig kíméletlenül tört előre, és nem csupán azért, mert kiestek előle: erőből képes volt legyűrni Villeneuve-öt és Petersont is, és mivel Andretti lelassult, a verseny utolsó harmadában megszerezte a 2. helyet, amit a Michelin-gumikon száguldó ferraris Carlos Reutemann mögött meg tudott tartani a 63. kör végéig.

Amikor befutott a célba, már emberek sorfala között haladt, akik extázisban fogadták istenített kedvencüket.

Nem csoda, hogy Emerson alig találta a szavakat:

– Amikor lecsapódott előttem a kockás zászló, olyan megkönnyebbülést éreztem, ami elmondhatatlan. Hihetetlen volt látni a szurkolók tombolását, és érezni azt az örömöt, amiben már több mint két éve nem volt részem. Ez a 2. hely ezzel az autóval sokkal többet ér a számomra, mint a 14 győzelem, amit eddig elértem a Formula-1-ben!

Majd kicsit lehiggadva vonta meg a futam végső mérlegét:

– Ez a 2. hely iszonyú fontos. Egyrészt amiatt, hogy értékeljék a munkánkat, hogy lássák, jó úton járunk, az irány jobb, mint eddig bármikor. Talán ezután több támogatást kapunk, mint kritikát. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik eddig is támogattak, és nem érzem, hogy most adtam egy fricskát azoknak, akik csak fanyalogtak. Tisztelem a kritikusaimat is, de azt látni kell, hogy mi még nem vagyunk a Ferrari vagy a Lotus. Talán nem kell bizonygatnom, hogy amit a Copersucarral csinálok, azt szerelemből teszem és nem pénzért. Szeretném, ha mindenki tudná, mennyire fontos nekem a brazíliai F1-es csapat!

Ami addig sem volt kétséges – nem úgy, mint a folytatás.

Hiszen ebben a csapatban (ami a Copersucar két évvel későbbi kivonulása után egyszerűen Fittipaldira változtatta a nevét) az 1980-as Argentin Nagydíjon Keke Rosberg tudott még 3. lenni, és maga  Emerson szintén már csak egyetlen 3. helyet ért el az 1980-as Long Beach-i USA Nagydíjon – és annak az évnek a végén vissza is vonult.

Utóbb maga Emmo sem csinál belőle titkot, hogy hiba volt elhagyni a McLarent, de akkor még fűtötte a lelkesedés:

– Nagyon nagy kihívásnak éreztem. Ma már nyilván látom, ha nem lépem meg, ha maradok a McLarennél, lehet, hogy még világbajnokságot, világbajnokságokat nyerhettem volna, akár rögvest ’76-ban, amikor Hunt végül legyűrte Nikit. De persze ez csak feltételezés, nem lehetek benne biztos...

De az is biztos, hogy kevés ország mondhatja el magáról, hogy volt egy „saját” Formula-1-es csapata!