Toto Wolff Mercedes sportigazgató újból felvetette, hogy a fogyó mezőny ellensúlyozásaképpen legyenek három autósak a nagy csapatok, és e harmadikat egy fiatal tehetség rendelkezésére kellene bocsátani. Nem mintha ez újdonság lenne.Az 1950-es, 1960-as években eleve 3-4, sőt akár 5 fős istállók is voltak, úgyhogy inkább koncentráljunk arra, amikor az 1970-es évektől jobbára 2 autós csapatok néha mégis indítottak egy-egy harmadik kocsit – és való igaz, egy ígéretes újoncnak.
A leginkább fontos efféle alkalmak két nagy név debütásáláshoz köthetőek. Az 1977-e Brit Nagydíjon a McLaren állandó pilótái mellett kapott lehetőséget egy harmadik kocsiban egy ismeretlen kanadai, Gilles Villeneuve. James Hunt, a McLaren világbajnok menője még 1976 őszén vett részt egy kanadai futamon, ahol ez a bizonyos helyi hős alaposan elverte a vendégeskedő F1-es sztárokat. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy Hunt, ahelyett, hogy felhúzta volna az orrát a vereség miatt, hazatérve inkább melegen ajánlotta Villeneuve-öt a McLaren-főnökség figyelmébe. Így jött létre a később legendává vált apró québeci bemutatkozására. Alastair Caldwell, aki akkor a McLaren csapatmenedzsere volt, kérésemre minderre így emlékezett nemrégiben:
– Logikus volt a Brit Nagydíjat választani, mert otthon voltunk, a harmadik kocsit (az előző évi modellt) könnyen oda tudtuk szállítani. A srác jól ment, és annak ellenére nem törte össze az autót, hogy nem volt olyan kanyar pályán, ahol pördült volna meg legalább egyszer. De erre megvolt a maga magyarázata, azt mondta, különben sosem tudja, hol vannak a kocsi határai, míg ki nem próbálja…
Villeneuve ezen a nyitófutamon a legtöbb szakembert elkápráztatta, mivel szinte könnyű szerrel tartotta a tempót nagyokkal, Andrettivel, Hunttal, Laudával – és ha a M23-as hűtővíz hőmérséklet-jelzője nem kergült volna, nem ment volna be a bokszba ellenőrzésre, a számítások szerint akár 4. is lehetett volna – így csak a 11. helyen végzett. A vicc az, hogy a nemzetközi ováció ellenére Teddy Mayer, a McLaren főnöke nem kapott két kézzel Villeneuve után. Caldwell szerint a főszponzor Marlboro volt a ludas a döntésben, mert ők minden áron európai pilótát akartak 1978-ra Hunt mellé. Ezzel szemben John Hogan, a Philip Morris szponzorálásért felelős igazgatja azt mesélte nekem, hogy ők csodálkoztak a legjobban Mayer elutasításán:– Teddy valahogy nem bízott Villeneuve-ben, azt mondta, sokat pörgött össze-vissza, félt, hogy jónéhány kocsit törne össze. Ezzel szemben ott volt a szintén újonc Patrick Tambay, aki legalább olyan jónak tűnt, nem forgott annyit, így őt választották. Mi meg bevetettük magunkat, hogy amikor Lauda felmondott a Ferrarinál, a Commendatore Villeneuve mellett döntsön…
Három évvel később a Lotus is indított egy harmadik autót Mario Andretti és Elio de Angelis mellett. A 27 éves debütánst Nigel Mansellnek hívták, aki pár hónappal korábba, egy Le Castellet-i teszten nyerte el a megtisztelő lehetőséget. A 43-as rajtszámú Lotus vezetőjének nem volt épp könnyű hétvégéje, messze nem okozott olyan szenzációt, mint Villeneuve. Mansell a rajtrács legutolsó helyét csípte meg, vagyis 24. lett, és nyilván nem volt vigasz a számára, hogy világbajnok csapattársa, Andretti is csak 17. lett. A versenyben sem mutatott túl sokat, ráadásul már a rajt előtt kilyukadt a benzintartálya, és a nafta a pilótafülkébe folyt… Szerelői, mivel már semmit nem tudtak tenni, felajánlották Nigelnek, hogy el sem kell indulnia, de ő persze erről hallani sem akart. Azonban az ülésére csordogáló benzin teljesen átáztatta az overállját, ami rém kellemetlen hatással járt. Úgyhogy amikor a 40. körben bedöglött a Cosworth-motor, Mansell hálát adott az égnek, hogy végre kiszállhat a benzinfürdőből.– Másod fokú égési sérüléseket szereztem az alfelemen – mesélte aztán. Pár napig ülni sem tudtam, folyton borogatni kellett a fenekemet…
De megérte a sok nyűg, mert végül is Colin Chapman, a Lotus aslapító-főnöke látott valamit a honfitársában, és leszerződtette 1981-re. Aztán eltartott több mint egy évtizedig, de Mansell, a Piros 5-ös (immár Williamsszel, persze) világbajnok lett 1992-ben.
A harmadik autó azonban sosem sem állandó. Az utolsót a gyári Renault vetett be 1985-ben, amikor Tambay és Derek Warwick mellett egy feltörekvő francia tehetséget, Francois Hesnault-t hívták meg, aki már nem számított újoncnak, mivel korábban a Ligier-nél és a Brabhamnél is futott pár versenyt. Hesnault a 23. helyről indulva már a 8. körben kiesett – és se legenda, se világbajnok nem lett később. Minden esetre ez, az 1985-ösNémet Nagydíj volt az utolsó alkalom máig, amikor egy Forma-1-es istálló három autóval állt rajthoz.
Utolsó kommentek