Biztosan szép lett volna Lewis Hamiltonnak, ha pole-ból indulva simán nyer a Brit Nagydíjon, de az, hogy az utolsó helyről jött vissza 2-nak, valószínűleg nagyobb teljesítmény volt.

 

Sebastian Vettel 51. győzelmét aratta a Brit Nagydíjon

Sokszor többet elárul egy pilóta kvalitásairól az, hogy mit csinál, ha bajba kerül vagy – úgy tűnhet – reménytelenül lemarad. A Forma-1 történetében sok olyan eset volt, amikor egy-egy futamon nem is a győztes autózta a legnagyobbat, hanem valaki, aki hátulról nyomult előre. Persze, a győzelem a legnagyobb tett, és e téren is akad egy-két elképesztő teljesítmény. Az 1983-as USA-Nyugat Nagydíjon a 22. helyről indult az a John Watson egy szívómotoros McLarennel, akit majd’ két órával később győztesként intettek le – ez a máig fennálló rekord. De a most főszereplővé, illetve bűnbakká előlépett Kimi Räikkönen sem panaszkodhat, mert ő meg még 2005-ben a Japán Nagydíjon a 17. helyről lódult neki a futamnak, és szintén győztesként ünnepelhetett a végén. Alain Prosttal az történt az 1982-es Dél-Afrikai Nagydíjon, hogy egy defekt miatt kellett feladja a vezető helyet és kereket cserélnie – ami akkoriban egyenlő volt a verseny elbukásával. Ám ő másképp gondolta, és a friss gumikon az utolsó helyről visszatornázta magát az élre, és nyert. Máig legszebb győzelmeként emlegeti ezt az elsőségét.

Mert hát győzött, és erre megy ki a játék.

 

Máig rekord: 1983-ban Long Beachben John Watson a 22. helyről rajtolva nyert

Hamilton Silverstone-ban nem tudott nyerni, és a már-már szokásos módon eljátszotta a durcás kisfiút. Tény, senki nem örül annak, ha pole-ból elrontja a rajtot, ráadásul a harmadik kanyarban ki is pöccintik a pályáról, hogy sereghatóként iramodjon a többiek után. Ugyanakkor örülhetett annak, hogy nem esett ki, nem sérült meg a Mercedes, és bemutathatott egy olyan felzárkózást, ami tán a futam legemlékezetesebb teljesítménye volt. Ráadásul azért volt némi szerencséje is a két Safety Car-ral, különben nem nagyon moccant volna előrébb a 4. helyről, így pedig 2. lett, ami simán megtörténhetett volna a kipördülése nélkül is, elvégre előre féltek a Ferrari félelmetes rajtjától.

 

Räikkönen kipördíti Hamiltont a 3. kanyartban - jöhetett a nagy felzárkózás

Kimi nem vacakolt sokat, elismerte, hogy hibázott és jogos volt a 10 mp-es büntetése, ehhez képest ő is odaért a dobogóra. Hamilton mentségére legyen mondva, végül is minden furcsálható tettét megmagyarázta. Azt, hogy először nem ment oda nyilatkozni – arra hivatkozott, hogy teljesen kikészült a 1000%-os teljesítménytől, és szinte levegőért kapkodott, ezért nem tudott nyilatkozni. Akár még hihető is – kérdés, ha nyert volna, akkor is így tett-e volna.

Az, hogy ő is, aztán meg Lauda és később James Allison (ex-Ferrari főkonstruktőr) azzal jöttek, hogy a ferrarisok szánt szándékkal intézik el a Merciseket a rajt után (utalva a Le Castellet-i Vettel-Bottas ütközésre) elég nevetséges és ostoba vádaskodás. Főképp itt, Silverstone-ban, ahol szélvészgyors kanyarok követik egymást, hát semmi garancia nincs arra, hogy egy „taktikai” ütközés nem fordítva sül el, vagy köt ki mindkét kocsi a gumifalban. Hamilton e téren bölcsebb lett egy nappal később, amikor elismerte, hogy az adrenalin hatása alatt mindenki mond néha hülyeségeket, ami aztán megbán. „Semmi bajom nincs Kimivel!”, hangoztatta, és ez így is van jól.

 

Sok piros ruhás ember között a helyis hős, fáradtan és kissé elkeseredetten

Mindent egybevéve, csak azt akartam leszögezni: a 2018-as Brit Nagydíj olyan volt, amilyennek egy „rendes” F1-es futamnak lennie kell, ahol voltaképp mindenki a maximumot nyújtotta, és még örülhet is az eredményének – kivéve tán szegény Bottast. De majd tán eljön az ő napja is.