f1classic

Az 1906-os Francia Nagydíj volt legelső az autósport történetében (nyerte Szisz Ferenc), így aztán nagyon is méltó volt, hogy a futam visszakerült a F1-es versenynaptárba.

Huszonnyolc év után rendeztek újra F1-es versenyt a Paul Ricard pályán © Méhes K.
 

Számomra a 2018-as Francia Nagydíjban az volt az egyik legizgalmasabb, hogy a mai mezőny mellett a paddockban feltűntek azok a francia pilóták, akik valaha – 30-40 éve – a sportág meghatározó figurái voltak. Alain Prost Renault-nagykövetként mindenütt ott van, de már nem nagyon lehet csak úgy összefutni az idén 75 éves Jacques Laffite-tal, vagy a Renault és a Ferrari legendás versenyzőjével, René Arnoux-val vagy a nyilván majdnem teljesen elfeledett Jean-Pierre Jarier-vel.

Az 1970-es évek elejétől fogva, hasonlóan a mai Red Bull-programhoz vagy a Ferrari Versenyző Akadémiájához, Franciaországban elsősorban az ELF olajvállalat és persze a Renault istápolásával ifjú pilóták hadát készítették fel a Forma-1-re, és nagyon sokan meg is érkeztek: az említetteken kívül még Patrick Depailler, Didier Pironi, Patrick Tambay és az első Renault-turbó győzelmet elérő Jean-Pierre Jabouille. Ezekben az években, nagyjából 1977-1990 között több mint 60 győzelmet szeretek franciák, persze hozzá kell tenni, hogy ennek kétharmadát Prost egymaga, de sok esetben volt olyan, hogy a dobogó mindhárom fokán francia állt, ráadásul francia autóval érve el a sikereket – a Renault-n kívül akkoriban, 1977-1981 között remekül ment a Ligier is.

Jabouille, Laffite, Tambay, Depailler, Jarier, Arnoux és Pironi - a francia armada az 1979-es F1-es mezőnyből

Más kérdés, hogy ilyen-olyan okok miatt végül egyik gall istálló sem lett bajnok (a Renault-nak egészen 2005-ig kellett várni erre a sikerre), és a sok-sok esélyesből is csupán Prost ért fel a csúcsra, máig ő az egyetlen francia világbajnok, igaz, négyszeres.

A hatszoros nagydíj-győztes Laffite a következőket mondta:

– Mindenkinek jó, hogy megint van futam, de talán a legjobb annak a három fiatal pilótának, akik rajthoz állhatnak a hazai versenyükön, mert ez felemelő érzés. Nekem annak idején nagyon nem jöttek be a Francia Nagydíjak, és erre sajnálattal tekintek vissza. 1980-ban a pole-ból indultam és nyernem kellett volna, de csak 3. lettem.

Jacques Laffite a Le Castellet-i paddockban © Méhes K.

A másik régi figura, akivel hosszabban beszélgettem, Jean-Pierre Jarier volt, aki nem hogy Francia Nagydíjat nem nyert, de végül egyet sem, holott többször is az élen állt, de mindig kiesett valami buta műszaki hiba miatt. Nem csoda, ha a 72 éves, 134 futamon indult veterán megörült, amikor valaki kérdezgetni kezdte.

– Az, hogy megint Francia Nagydíj, természetesen örömteli. Ám én, mint afféle régi vágású versenyző, annak még jobban örülnék, ha a mezőnyben sokkal több csapat lenne, és az autók között nem lennének ekkora különbségek. Ha nem ennyire a pénz körül forogna minden, és a fiatal, tehetséges versenyzők könnyebben bekerülhetnének a F1-be.

– Hogy tetszik a Paul Ricard pálya?

– Csodás, de így is van rendjén, amennyi pénzt költöttek rá! Én sokat versenyeztem itt valaha, és ugyan nem Forma-1-ben, de nyertem is pár sportkocsi futamot, például Alfa Romeóval. Az meg külön jó, hogy alig száz kilométerre innen lakom. Szóval örülök, hogy itt lehetek és sajnálom, hogy már megöregedtem!

– Különösen peches volt, hiszen a Shadow-val, a Lotusszal is nyerhetett volna. Hogyan emlékszik vissza ezekre a kezéből kicsúszott győzelmekre?

– Hát mint mondjak? Máig bosszantanak kicsit. 1978-ban nem is vezettem, aztán Ronnie Peterson halála után én ülhettem be a megüresedett Loutsba. Rögtön az első futamon, Watkins Glenben nyerhettem volna, de defektet kaptam. Volt egy hosszú kerékcserém, visszamentem a pályára, nyomtam, mint az örült, a végén meg kifogyott a benzin. A következő futamon, Kanadában pole-t szereztem, és szép kényelmesen vezettem, sima győzelem lett volna, ha a hátsó fékek nem mondják fel a szolgálatot… Szóval, én mindent beleadtam, de főképp akkoriban a pilóta csak úgy 25 százalékban járult hozzá a sikerhez. Ha nem volt alatta egy megbízható autó, minden hiába volt.

Jean-Pierre Jarier - a háttérben Esteban Oconról, a jövő francia reménységeről készült festmény © Méhes K.

 

– Máig fájó emlék?

– Bizony! Van, hogy azt álmodom, hogy vezetem a futamot, de aztán felriadok, és újból és újból rájövök, hogy vesztettem. De legalább élek… Ez azért jó, mert az élet, akárhogy is, szép.

– Valaha rengeteg francia pilóta volt a F1-ben, mostanában alig. Mi az oka?

– Az, hogy akkoriban még csak Európában volt fontos ez a sport, most meg már tényleg világbajnokság. Sokkal nehezebb bekerülni, nagyobb, sokszor világgazdasági érdekek mozognak egy-egy csapat pilótaválasztásakor. Ezt bizonyos istállóknál nagyon észre lehet venni…

Minden esetre a Francia Nagydíj visszatért, egy évben egyszer biztosan eljátsszák a Marseilles-t, aztán hogy Grosjean, Ocon vagy Gasly sikere után a verseny végeztével mikor, az már egy másik kérdés… 

Pierre Gasly - fogják-e játszani neki a Forma-1-ben a Marseilles-t?  © Méhes K.

Most, hogy a McLaren-vezérkar, csupán három idei verseny után elismerte, hogy a 2018-as autójuk sem ér sokat, máris felröppentek a hírek, hogy Alonso az év végén hátat fordít a Forma-1-nek. Sajnos, szenvedő világbajnokokból előtte is akadt jó néhány.

Most májusban lesz öt éve, hogy Fernando Alonso megszerezte 32., azóta is utolsó győzelmét, még Ferrari színekben. És a jelek szerint ez a szám 2018-ban sem fog növekedni. A kétszeres bajnok 2014 végén azért hagyta ott a Scuderiát, mert elege lett a kudarcokból, a bajnoki 2. helyekből – igaz, 2014-ben még egy futamgyőzelem sem jött össze. Jogosnak tűnt tehát a frusztráltsága, és egyben logikusnak, hogy ahhoz a McLarenhez menjen, amelyik épp megint összeállt a Hondával. A McLaren-Honda páros elképesztő sikereket ért el az 1980-as és ’90-es évek fordulóján, és bár arra tényleg nem lehetett számítani, hogy rögtön, első közös, újkori évadjukban, 2015-ben a bajnoki címért fognak futni, az általános közvélekedés az volt, hogy a siker nem várat majd sokat magára. Alonso nagyon pozitív volt, és eleinte semmit sem akart siettetni:

– Van időnk és megvannak a szükséges forrásaink – vélte.

Sajnos, a siker váratott magára, olyannyira, hogy Godot-hoz hasonlóan egyáltalán el sem érkezett meg. Alonso pedig kis híján beleőrült ebbe, hiszen azt kellett lássa, hogy egyik év hussan el a másik után, és gyakorlatilag semmi sem változik: a McLaren-Hondák katasztrofálisan gyengén teljesítenek. Olyan rádiós sikolyai, mint a „GP 2! GP 2!”, legendássá lettek, nem is szólva az újbóli kiesése utáni brazíliai napozásáról…

2017-ben egyetlen vigasza lehetett, hogy Zak Brownék megengedték, hogy részt vegyen az 500 mérföldes indianapolisi futamon, ahol nagyon jól ment újoncként, de a 179. körben itt is a Honda-motor miatt esett ki.

Úgyhogy amikor véglegessé vált, hogy a McLaren három szörnyű év után megszabadul a Hondától és Renault-ra vált, bizonyára Alonso is fellélegzett. Elvégre ő a franciákkal nyert kétszer is bajnokságot (2005/06), bár mindez már eléggé a múlt ködébe vész. Ráadásul a Renault megint saját, gyári csapattal van jelen a F1-ben, és nyilván arra figyelnek oda a leginkább. Továbbá az is közismert, hogy a Mercedes és a Ferrari mögött a francia erőforrás csupán a harmadik tényező – és ez így van már elég régóta. Még a turbó-korszak előtt, amikor Vettel négyszer lett bajnok a Renault-motoros Red Bull-lal, akkor is arról szólt a történet, hogy a sikerek főképp a Red Bullt tervező Adrian Newey zsenijének köszönhetőek.

Vagyis, 2018-ben kiderülhetett volna, hogy az esetleg gyengébb Renault ellenére a McLaren tud-e nyerő autót építeni, ugyanis a hondás évek során, főképp 2017-ben, azzal kürtölték tele a világot Eric Bouiller-ék, hogy nekik van legjobb kasztnijuk, csak ez a Honda miatt nem érvényesülhet.

Ehhez képest sem a téli teszteken, sem az első három idei futamon nem jött a nagy áttörés. Ugyan első ránézésre valamivel gyorsabb az autó, mint volt eddig – de a műszaki hibák végigkísérték a barcelonai téli időszakot, a nagydíjakon pedig a pontszerzések ellenére gond a Q3 is. Ráadásul, amikor Bahreinben a Toro Rosso-Hondával hajtó, mindössze 7. versenyét teljesítő Pierre Gasly simán bejött a 4. helyen, valószínű, Alonso sem akart hinni a szemének.

Azt már látnia kell, hogy az ő szempontjából 2018 is kuka, mert a hőn áhított harmadik bajnoki címnek a közelébe sem tud jutni. Egy-két dobogós hely volt a hivatalos elvárás – nagy-nagy meglepetés lenne, ha egy is sikeredne, elvégre a papírforma szerint ahhoz a Ferrari, Mercedes, Red Bull hatosból legalább 4 autóval kellene történjen valami malőr.

Marad a WEC, ahol Toyotával indul. Az első futama Baku után, május 5-én lesz Spában. Hátha ott…

Egyébként láttunk már a Forma-1-ben hasonló, szenvedősre sikerült végjátékokat világbajnokok részéről. Emerson Fittipaldi szintén kétszeres világelsőként szerződött el a brazil nemzeti istállóhoz, a Copersucarhoz. 1976-1980 között, vagyis öt éven át egyszer volt 2. és egyszer 3. – és ezek is csodának számítottak.

Jacques Villeneuve 1996-2006-ig tartó karrierjéből voltaképp csak az első két szezon értékelhető, amiből a másodikat meg is nyerte. Aztán 1999-től BAR pilótaként vegetált évek hosszú során át, ami az ázsióját eléggé leszállította, és már csak a Saubernél kapott helyet 2005-től, de innen is kitették a szűrét, ráadásul az évad közepén, a 2006-os Német Nagydíj után.

És igazából egy kicsit Michael Schumacher is így járt a Mercedesszel: három év szünet utáni visszatérésével, 2010-2012 között nem nagyon tett hozzá korábbi sikereihez, hiszen a 91-szeres győztes három év alatt csak egyszer volt dobogós. 43 évesen vonult vissza végleg 2012 végén, és bár azt Ross Brawn többször is hangsúlyozta, hogy a Merci 2014-től beindult sikereihez nagy mértékben hozzájárult a német rekorder munkája, a dicsfényből neki már nem jutott.

Alonsónak is hamar döntenie kell: akar-e 37 évesen és még idősebb fejjel a F1-ben erőlködni, bár tényleg sosem lehet tudni, mit hoz a következő évad. Nigel Mansell például 39 évesen nyerte meg a bajnokságot!

Max Verstappen nem fér a bőrébe: két egymást követő futamon is ütközött, előbb Hamiltonnal, aztán Vettellel. Még csak 20 éves, de már több önmérséklet várható tőle. Vagy mégsem?

Sir Jackie Stewart örökérvényű aranyköpése volt, hogy „Ahhoz, hogy elsőként érj célba, előbb célba kell érned”. És pontosan ez az, amit a szupertehetséges, ám forrófejű ifjaknak meg kell tanulniuk.

Mellesleg, nem volt ez másképp a korábbi nagyokkal sem. Niki Lauda annak idején számos olyan balesetet hozott össze, amik még nem a „Komputer”-t sejttették. Még első ferraris évében, 1974-ben is vétett pár olyan hibát, ami akkor a bajnoki címébe került: a nürburgringi ütközése, az angliai defektje. De hány éves is volt akkor? Már 25.

Niki Lauda roncs BRM-je az 1973-as Német Nagadíjon - csuklótörés lett a vége

Ugyanígy volt Alain Prosttal. A francia simán bajnok lehetett volna a Renault-val 1981 és 1983 között bármelyik szezonban, azonban nem csak a turbómotor rakoncátlankodása húzta keresztül a számításait, de ő maga is vétett jó pár hibát. Az 1982-es Monacói Nagydíjon a szemerkélő esőben vesztette el uralmát a kocsija fölött, majd 1983-ban a Holland Nagydíjon kilökte fő ellenfelét, Nelson Piquet-t, de az ő autója is tönkre ment. 

Vagy ott van a félisten Senna. Amikor 1984-ben a Tolemannel betoppant a Forma-1-be, egy percig sem volt kétséges, hogy a jövő világbajnoka, de a kezdeti botlásokat ő sem kerülhette el. Az Európa Nagydíjon a fél mezőnyt magával rántotta a homokágyba, Keke Rosberg meg is jegyezte, hogy így nem fogja sokra vinni… Ez mondjuk, nem jött be neki – noha, Senna három bajnoki címe ellenére a későbbiekben is több kisebb-nagyobb ütközésbe keveredett, amik közül néhány máig vita tárgya.

Schumacherről is nem beszélve: két bajnoki címet is ütközéssel döntött el. 1994-ben a maga javára, amikor az előző Damon Hillba hajtott bele, majd 1997-ben majdnem ugyanígy tett Jacques Villeneuve-vel. Az első esetben Schumi lett a bajnok, másodjára vesztett – és évekig el kellett viselnie főképp a brit sajtó és közönség szapulását.

A maiak közül Hamilton parádés kezdést produkált, nem is nagyon hibázott, inkább a csapata, a McLaren, ezért nem nyert rögtön az első szezonjában 2007-ben. De aztán 2008-ban ez is összejött. Ami nem jelenti azt, hogy Hamilton ne hibázna, csakhogy neki már nincs mit nagyon bizonyítania.

Vettel ugyancsak aprított párszor. Még Toro Rossóban a 2007-es Japán Nagydíjon Mark Webber Red Bulljába rongyolt bele, mintegy későbbi kapcsolatuk előképeként. De már a bajnoki címért küzdött 2010-ben, amikor Jenson Button McLarenjét szaggatta szét oldalról egy félresikerült manőver során Spában. Ő akkor már 23 éves volt.

Egyszóval, ha a fentiek fényében nézzük, a még mindig csak 20 esztendős Max Verstappen viselkedésében nincs semmi különös. Az már más kérdés, hogy az a fiatalember, aki legelső Red Bull-os futamát még 18 évesen rögvest megnyerte (2016 Spanyol Nagydíj), és 2017-ben is elképesztő versenyeket futott, nyert is kettőt, idén mintha nem találná a helyét. Illetve, amit csak picit lehet a fejére olvasni: nagyon akar. Dr. Marko ráadásul még tüzelte is a bahreini karambolja után, mondván, ezt szereti Maxban, hogy nincs a számára lehetetlen, száguld tűzön-vízen át.

Ráadásul, amíg Ricciardo megnyeri futamot, olyan nagyon nem is fognak szomorkodni Christian Hornerék, csak Verstappennek lesz kevesebb pontja, mint amennyi lehetne. Ám mivel nem egy Maldonado-típusú fiatalemberről van szó, szinte biztos, hogy egykettőre be fog nőni a feje lágya.

Sebastian Vettel pole-lal és győzelemmel ünnepelte 200. Forma-1-es versenyét Bahreinben – akár csak tavaly Spában Lewis Hamilton vagy Nico Rosberg 2016-ban. Jó nekik, mert bizony nem volt mindenki ilyen szerencsés, aki elérte ezt az amúgy önmagában is szép eredményt, a 200 nagydíjat.

Ha a legtöbb futamot teljesítő pilóták sorrendje szerint megyünk, akkor a brazil Rubens Barrichellóval kell kezdenünk, aki 1993–2011 között 322 futamon indult. A 200. versenyére utolsó ferraris évében került sor, a 2005-ös Malajzia Nagydíjon. Nem sok babér termett a számára, a 49. körben ki kellett állnia.

Bezzeg nem így járt Michael Schumacher, aki összesen 306 nagydíjon vett részt, és ebből a 200. a 2004-es Spanyol Nagydíj volt. Schumi az élről indulva simán nyert, ez volt 75. sikere, úgyhogy Vettelhez hasonlóan elsőként megadta meg a módját az ünneplésnek.

Mint ahogy Jenson Button is, aki épp a Hungaroringen érkezett el a 200. futamához, és ő is egy szép győzelemmel tette emlékezetessé ezt a jubileumot.

Fernando Alonso már messze nem volt ilyen szerencsés, mert ő a 2013-as Majaziai Nagydíjon nem hogy nem tudott nyerni, de egy szerencsétlen baleset miatt – maga alá gyűrte leszakadó első szárnyát – már a legelső körben kiesett…

Kicsivel jobban bánt a sors egy évvel később Kimi Räikkönennel, aki a 2014.es Kanadai Nagydíjon lett „200-as”. A verseny során egy látványos pördülést mutatott be, ám tovább tudott menni és végül behozta a Ferrarit a 10. helyre.

Felipe Massa ugyanebben az évben, a Brit Nagydíjon ért el a mérföldkőhöz, de neki sem volt nagyon mit ünnepelnie, mert épp Kimivel ütközött rögtön a rajt után, és ezzel vége is lett a jubileumi futamnak.

Riccardo Patrese elsőként érte el a 200. rajtot, még hozzá a 1990-es Brit Nagydíjon, és Williams-Renault-jával a 29. körben feladta a versenyt.

Jarno Trulli   a 2009-es Malajziai Nagydíjon futotta a 200. versenyét a Toyota színeiben, és az igen előkelő 2. helyről indulva végül 4. lett a monszun miatt a 31. körben félbeszakított viadalon.

David Coulthard a jeles alkalomból semmi emlékezetest nem tudott elkönyvelni a 2006-os Spanyol Nagydíjon, csak 14. lett. Nála is gyengébben szerepelt Giancarlo Fisichella, aki egy Force Indiával indult 200. nagydíján a 2008-asMonacói Nagydíjon, és nem ért célba.

Mark Webber pontosan öt évvel ezelőtt, a 2013-as Bahreini Nagydíjon ért el a 200. versenyhet, de csak egy 5. helyre hozta be a Red Bullt.

Gerhard Berger (Benetton) a 1997-s San Marinói Nagydíjon már a 4. körben kicsúszott, Andrea de Cesaris (Sauber), az 1994-es Kanadai Nagydíjon, kiesett olajnyomás hiányában, Nelson Piquet (Benetton) az 1991-es Olasz Nagydíjon csak 6. lett a 200. versenyén, de tán ennél is jobban fájt neki, hogy a csapat új szerzeménye, Michael Schumacher rögtön első közös versenyükön előtte ért célba…

Jean Alesi utolsó előtti futama volt a 200. az 2001-es USA Nagydíjon, ahol végül 7-ként ért célba, de akkor ezért már nem járt egyetlen pont sem…

Az utóbbi években a mercedeses fiúk viszont rendre megajándékozták magukat. A 2016-os Szingapúri Nagydíjon Nico Rosberg pole-lal és győzelemmel ünnepelte a 200. versemyét, és még nincs egy éve, hogy Lewis Hamilton elérkezett a maga 200. futamához Spa-Francorchamps-ban – megszerezte 68. pole-ját, amivel beállította Schumacher rekordját, majd a versenyen is simán az élen végzett.

Most, a 2018-as Bahreini Nagydíjon Vettel voltaképp csak folytatta a sort, amikor megismételte a bravúrt. Érdekes egyébként, hogy a kétszázasok klubjából öt pilóta is Ferrari színekben futotta 200. versenyét, de csak a két német klasszisnak sikerült igazán emlékezetessé tenni azt!

A Ferrari egyetlen csapatként részt vett az eddigi összes, 1950-től megrendezett Formula-1 világbajnokságon. Nézzük, mit hozott a konyhára, ha megnyerték az évad első versenyét – 2018-cal együtt összesen 15-ször?

Sebastian Vettel 2017 után ismét győzelemmel kezdte az új évadot

Részükről a sorozat 1952-ben kezdődött, amikor egyébként Alberto Ascari volt az abszolút sztár, ám abban az évben az első, nevezetesen Svájci Nagydíjat nem ő, hanem csapattársa, ősz haja miatt Ezüst Rókának becézett Piero Taruffi nyerte – ám az év végén már Ascari diadalmaskodott. 1953-ban ezt folytatta, és az évadnyitó az övé volt Argentínában.

Alberto Ascari, a Ferrari első világbajnoka 1953-ban az új szezonban győzelemmel kezdte a címvédést az Argentín Nagydíjon

Három évvel később, 1956-ban szintén a dél-amerikai országban indult a bajnokság, ahol a frissen szerződtetett, már háromszoros legenda, Juan Manuel Fangio lett az 1., igaz, az akkori szabályok miatt még megengedett autócsere miatt Luigi Musso is győztesnek számít, mivel Fangio az ő kocsijába ült át. Mindegy, az év végén a Maestro világbajnok lett negyedszer is, és rögvest távozott Maranellóból.

Ezután azonban egy jókora ugrás következik: bár a Ferrari nyert közben vb-címeket (1958, 1961, 1964), az első futamokon sosem volt sikeres. Nem úgy, mint 1971-ben, amikor a Dél-afrikai Nagydíjon az amerikai Mario Andretti haladt át elsőként a célvonalon. Más kérdés, hogy Mariónak ez maradt az egyetlen ferraris sikere, és a Scuderia sem szerepelt túl fényesen ebben az évben – sem a következő pár szezonban.

Mario Andretti egyszer nyert csak Ferrarival, méghozzá az 1971-es évadnytón, a Dél-afrikai Nagydíjon

Niki Laudáig kellett várni az újabb vb-címig, és Niki az első, 1975-ös bajnoksága után, 1976-ban is rögvest megadta az alaphangot: a Brazil Nagydíjon fölényesen nyert. Nagyon úgy nézett ki, hogy simán megvédi a címét, de aztán jött a nürburgringi balesete és a McLarenben James Hunt…

A Ferrari-rajongók mindig lelkesen várták az új és új szezon első futamát, de megint jó hosszan kellett ácsingózniuk. És a siker pont akkor jött, amikor senki sem várta: 1989-ben a friss szerzemény, Nigel Mansell, annak ellenére, hogy az új gép a teszteken sose ment 30 körnél többet műszaki hibák nélkül, az azóta az olimpia miatt ledózerolt riói pályán győzni tudott.

Jött, látott, győzött: Nigel Mansell első ferraris versenyén rögtön nyerni tudott az 1989-es Brazil Nagydíjon

Aztán újabb egy évtized kellett egy efféle sikerhez. 1999-ben, már Melbourne-ben – mintha csak az egész szezon előképe lenne – Eddie Irvine nyert nagy meglepetésre (első sikere volt), aki aztán Schumacher silverstone-i lábtörése után kis híján világbajnok lett.

Ám valójában csak Schumi lett világbajnok, még hozzá zsinórban ötször, amit négy ízben is melbourne-i győzelemmel alapozott meg: 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben és 2004-ben is jól indult és végződött a szezon a Ferrari számára.

Michael Schumacher 2000-ben győzelemmel kezdett Melbourne-ben, majd ugyanígy nyert még 2001-ben, 2002-ben és 2004-ben is

Utódja, Kimi Räikkönen 2007-ben szintén végbe tudta vinni azt a fegyvertényt, hogy első ferraris versenyén nyerjen – majd az év végén elhódította a bajnoki címet is. Ez azóta sem sikerült a Scuderiának, tehát hiába nyerték meg az első futamot 2010-ben Alonsóval (aki szintén az első maranellói futamán lett 1. Bahreinben), majd tavaly Vettellel, a jó kezdet nem eredményezett végül bajnokságot.

Nos, 2018-ban újra neki lehet futni – az első lépés már megtörtént az Ausztrál Nagydíjon, Vettel győzelmének köszönhetően.

A Vettel-ujj a 2017-es idénynyitón szerzett elsőség után

Ferrari sikerek az évad első futamán:  

1952 Svájci Nagydíj – Taruffi; világbajnok: Ascari
1953 Argentin Nagydíj - Ascari; világbajnok: Ascari
1956 Argentin Nagydíj - Fangio / Musso; világbajnok: Fangio
1971 Dél-afrikai Nagydíj - Andretti
1976 Brazil Nagydíj - Lauda
1989 Brazil Nagydíj – Mansell

1999 Ausztrál Nagydíj - Irvine
2000 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2001 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2002 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2004 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2007 Ausztrál Nagydíj - Räikkönen; világbajnok: Räikkönen
2010 Bahrein Nagydíj - Alonso
2017 Ausztrál Nagydíj – Vettel

2018 Ausztrál Nagydíj - Vettel