Ötven éve rejtély, hogy mért halt meg Jim Clark

„Ha ez Jimmyvel megtörténhetett, mi ugyan miben reménykedhetünk?” – így kesergett Chris Amon, amikor megtudta, hogy Jim Clark meghalt azon a németországi Forma-2-es futamon, ahol ott sem kellett volna lennie. Pontosan 50 éve történt.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Jim Clark az 1960-as évek legnagyobb autóversenyzője volt - máig tisztázatlan haláláig

A kétszeres F1-es skót világbajnok halála akkor, 1968. április 7-én olyan volt, mint majd’ negyedszázaddal később Senna tragédiája – elképzelhetetlen és felfoghatatlan. Clark az 1960-as évek abszolút szupersztárja volt, akit gyakorlatilag közmegegyezéssel a legjobb autóversenyzőnek tartottak. Aki megdöntötte Juan Manuel Fangio győzelmi rekordját, aki 33 pole-t ért el 72 versenyen, és második világbajnoki címe felé robogva, mintegy mellesleg, megnyerte az Indy500-at is.

És mindezt Lotusszal.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Clark mind a 72 F1-es versenyét Lotusszal teljesítette

Mint ahogy a halálát is egy Lotusban lelte.

De mért kellett ennek bekövetkeznie?

Clark az 1968-as szezont rögvest győzelemmel nyitotta a Dél-afrikai Nagydíjon, ez alkalommal történt, hogy 25. sikerével Fangio elé került az örökranglistán. Ezen a versenyen a Lotusok még a hagyományos brit sötétzöld színben futottak, ám hamarosan arany-fehér-pirosra festették át őket. Ugyanis a cégalapító zseni, Colin Chapman nem csak a műszaki megoldások terén volt nagy újító, de üzletemberként is megállta a helyét. Ő ismerte fel, hogy az autó nagy felületeit „hirdetőoszlopként” értékesítheti, így érkezett meg a F1-be a szponzoráció. Az Imperial Tobacco cigarettagyár Gold Leaf márkája lett a Lotus új ruhája. Geoffrey Kent, a dohányosok vezére az üzlet létrejöttére így emlékszik: - Nem ment túl jól a cégnek, ezért körülnéztünk, hogy lehetne sok embert elérni. Angliában akkoriban az autóversenyzők voltak a legsikeresebbek a nemzetközi porondon, ezért próbáltunk ebbe az irányba lépni. A Lotus logikus választás volt.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Clark az 1968-as Dél-afrikai Nagydíjon szerezte meg 25. és egyben utolsó Forma-1-es győzelmét

Olyannyira összebarátkoztak az évek során, hogy Kent egykettőre a Lotus igazgatótanácsába is bekerült Chapman révén.

Ám az Imperial Tobacco sajnos Clark halálában is fontos tényezővé lépett elő.

Ugyanis az eredeti tervek szerint Clark ezen a hétvégén mindenképp versenyzett volna – mint akkoriban ez teljesen bevett szokás volt, hogy a Forma-1 mellett szinte minden vasárnapra akadt valamiféle futam – a BOAC 1000 kilométeres sportkocsi-futamon Brands Hatchben az Alan Mann-csapat Ford Cortinájával, aminek a Lotus motorszállítója nyilván sokkal jobban örült volna. Hiszen ez, a sportautó-világbajnokság egyik állomásaként sokkal fontosabb eseménynek számított, mint az európai pályák között akkor még alig ismert Hockenheimringen esedékes Forma-2-es verseny. Ám egy szponzor érkezésével nem csak pénz, hanem kötelezettségek is járnak: Chapmant az Imperial Tobacco vezérei arra kérték (utasították?), hogy a nagyon fontos német piac miatt az új színekben pompázó Lotusok legyenek ott a rajtrácson Baden Württembergben, és ehhez a gumiszállító Firestone is szívesen csatlakozott.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Az 1968. április 7-i futam hivatalos plakátja

Hiszen nem kisebb személyisekről volt szó, mint Graham Hillről, aki 1962-ben volt világelső és Clarkról.

Bár „csak” egy F2-es futamról beszélünk, a nevezési listán ezúttal is sok ismert név szerepelt, Jean-Pierre Beltoise-tól Clay Regazzonin és Piers Courage-on át Peter Gethinig vagy Guy Ligier-ig (sőt, a még egy ifjú fél-amatőr pilóta, bizonyos Max Mosley is az indulók között volt egy Brabham F2-essel). Ugyanakkor érdekes mellékzönge, hogy Chapman viszont nem volt ott, inkább családi síelésre ment St. Moritzba.

Clark a német futam előtt egy héttel ugyanezzel az autóval szerepelt a barcelonai, Montjuich Parki versenyen, ahol az első körben kiesett, mivel Jacky Ickx hátulról belehajtott. A Deutsche Trophäe alkalmával az első perctől fogva elégedetlen volt a versenygépével. Nyirkos, ködös, esős áprilisi idő volt végig, ami amúgy nem lehetett szokatlan a számára skótként, ám a Lotus 48-at nem tudta jól beállítani, kétszer is megpördült. A helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint hogy csak 7. lett az időmérőn, 2,4 másodperccel maradva el Jean-Pierre Beltoise pole-idejétől. Olyan nevek verekedték magukat eléje, mint Kurt Ahrens vagy Derek Bell. Ez utóbbi tisztán emlékszik rá ma is, hogy Clark a szombati kvalifikáció után félig komolyan, félig viccesen azt mondta neki, hogy a versenyben majd szépen félrehúzódik, amikor Bell lekörözi. A kezdőnek számító honfitárs nem akart hinni a fülének: - Mi? Hogy én majd lekörözöm Jimmyt?

A nem túl bíztató kilátások ellenére Clark jól érezte magát Németországban.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

A ZDF élő műsorában: Clark és az F2-es Brabhamben Kurt Ahrens

Szombat estére meghívták a ZDF élő sportműsorába, a Lotusával együtt! A csapat ezt nem engedte, hiszen még sok munka volt a 48-assal, mert a barcelonai ütközés miatt nem volt tökéletes a futóműve, meg a motor is ki-kihagyott. Végül abban maradtak, hogy mivel Kurt Ahrens is megy a show-ba, ő oda szállítja a maga Brabhamjét, Clark pedig a nagynevű díszvendég lesz. A két pilóta – már overállban – együtt ment át Wiesbadenbe Ahrens Mercedes 280-asával. Végül elég hosszú este lett belőle, mert a versenyzőkre csak 22.15 órakor került sor. A koreográfia szerint a Brabhamben pózoló Anrenst Clark gurította be a színre, mire a moderátor viccesen meg is kérdezte, hogy az az úr, aki segít neki, a szerelője-e. Ahrens némileg kínban így felelt: - Nem éppen, mivel ő Jim Clark Angliából…

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

A riporter kéz- és lábtörést kíván búcsúzóul Clarknak...

A csevegés mintegy negyedórán át tartott, a végén jó német szokás szerint a riporter „Hals- und Beinbruch”-ot, azaz kéz- és lábtörést kívánt… Aztán régi szokás szerint, a műsor vendégeit meghívták a stúdióhoz közeli Adlerstübchen nevű fogadóba vacsorára. Jó lehetett a hangulat, mivel a fennmaradt fotók szerint Clark hatalmas, egyliteres korsót, egy úgy nevezett „mass”-t emelget. Végül éjfél felé kerekedtek fel, és még egy jó 100 kilométeres út várt rájuk a hotelig. Ám ez sem ment simán, mivel úgy 70 kilométer után Ahrens Mercedese elkezdett dadogni, mire a jó fülű pilóták egykettőre megállapították, hogy valószínűleg alig van benne olaj, és Ahrens elismerte, hogy az effélével nem nagyon szokott törődni. Lépésben mentek a következő benzinkútig, ahol felverve a kutast, az derült ki, hogy Ahrensnél alig néhány márka van csak, ami nem elég egy kanna olajra, ezért Clark fizetett, bár a kutas először nem akarta elfogadni a dollárt…

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

A tv-show után még egy kis kocsmázásra is sor került, de sörivásról szó sem lehetett

Míg Clark végül éjjeli 2 óra után Speyerban, a Luxhof Hotelban nyugovóra tért, Derek Bell a pálya mellett panzióban a következőt vette észre: - Jimmy panaszkodott arra, hogy a motor kihagy, majd fél másodperc múlva teljes erővel újból dolgozni kezd, ami nem kellemes jelenség. Az este során egyszer csak arra lettem figyelmes a szobámban, hogy az országúton a Lotus-szerelők fel-alá száguldoznak Clark gépével, próbálgatják, mi a baja. Én is jól hallottam, pontosan úgy volt, ahogy mondta: a motor egy pillanatra elhallgatott, majd mintha csak lélegzetet vett volna, újra felbömbölt.

Másnap, április 7-én a két szakaszban megrendezendő F2-es futam reggelén továbbra is nyűgös, ködös idő várta a mezőnyt.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Rajt esős pályán, bordázott gumikkal. Clark mellett Chris Amon

Az első futam 5. körében, 12 óra 39 perckor következett be a tragédia. Chris Irwin, aki Clark mögött haladt, ezt látta: - Nyílegyenes szakaszon haladtunk, jó 200 kilométeres tempóban, amikor a Lotus egyszerűen kitört, és kirepült a fák közé. Szerintem biztos valami műszaki hibája volt.

Ebben mindenki egyetértett – egy ilyen tudású pilóta, mint Clark, a körülmények ellenére sem hibázott. Sokan azonban úgy vélték, hogy az egyenes előtti kanyarból kijőve a Lotus hátsó kerekei elveszthették a tapadást, amiben esetleg része volt a futómű hibájának, netán még a barcelonai karambolnak is. Irwinnel ellentétben a közelben álló pályaőr, Winfried Kolb szerint észlelhető volt, hogy a Lotust az egyenesben már alig lehetett az úton tartani, Clark mintegy 300 méteren át küzdött, de nem bírt vele, noha – a motor vizsgálata kiderítette utóbb – a lábát mindeközben nem vette le a gázról. A pályáról letérve három szaltót vetett, és utána csapódott egy méteres magasságban egy vaskosabb bükkfának. Mivel az F2-es autókban akkoriban még biztonsági öv sem volt, Clark a három részre szakadó autóból hátrafelé zuhant ki.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Clark kirepült a pilótafülkéből és gyakorlatilag azonnal meghalt

Azonnal életét vesztette.

Sok pilóta halála kapcsán (Rindt, Senna) a teljes igazság, az okok évtizedek múltán sem teljesen világosak – és ez igaz Jim Clarkra is. Bár egészen vad teóriák is napvilágot láttak, például, hogy egy gyerek szaladt át Clark előtt a pályán és őt akarta kikerülni, maradjunk a szakmaibb fejtegetéseknél.

Ez esetben a Firestone, ha kényszerűen is, annyit magára vállalt, hogy „valószínűleg” defekt miatt következhetett be a tragédia. De ezt több komoly vélemény is cáfolja. Köztudomású volt Chapman és Clark egészen különös, nem csupán baráti, de szinte apai-fiúi viszonya. Mivel leginkább futómű, vagyis konstrukciós hibára tippeltek, a bennfentesek attól tartottak, hogy Chapman, aki amúgy is teljesen odavolt, ha megtudja, hogy Clark kifejezetten az ő tervezési hibája miatt vesztette életét, valami őrültséget követ el, vagy netán kiszáll a versenysportból. Így jött az ötlet, hogy a gumikra kenjék a balesetet, amit Chapman szívesen elfogadott, élete végéig tartotta is magát ehhez a verzióhoz.

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

A Lotus 48 roncsai szétszóródva a pálya menti kiserdőben

Derek Bell szerint azonban ez szinte hihetetlen: - Egy esős futamon a gumik sokkal kisebb terhelésnek vannak kitéve, mint rendesen. Ráadásul egy versenygumi nem úgy durran ki általában, hogy pukk, és kimegy belőle minden levegő, az autó meg irányíthatatlanná válik. Egy eresztő gumi nem lehetett volna gond a világ legjobb pilótájának!

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Mentőautó a pályán - a halálos sérüleseket szerzett Clarkot még bevitték a heidelbergi klinikára 

Clark holttestét hétfőn szállították haza Skóciába, és 1968. április 10-én helyezték örök nyugalomra.

Időről időre megkísérlik összeállítani a Forma-1 legjobb pilótáinak rangsorát, ami voltaképp reménytelen vállalkozás. De bármilyen lista is szülessen, Jim Clark neve biztos nem hiányzik az a Top 5-ből, de többnyire az első háromból sem…

 

Jim Clark Lotus 1968 Forma-2 Hockenheim Colin Chapman Kurt Ahrens Derek Bell Chris Amon Gold Leaf

Clark emlékhelye a régi hockenheimi pálya azon pontján, ahol a tragédia bekövetkezett

0 Tovább

Hamiltonra vár a Ferrari?

Lewis Hamiltonnak idén lejár a szerződése a Mercedesnél. Piero Ferrari több mint érdekes kijelentéseket tett a brit világbajnokról. Mi következik ebből?

 

Utcai Ferrarija már van néhány. Vajon a Formula-1-ben is átül a vörös gépbe Lewis Hamilton?

A 73 éves Piero Ferrari, Enzo második fia, aki ma is a cég 10 százalékának tulajdonosa, a La Gazzetta dello Sportnak adott interjút, amiben pár gondolatot nem másnak, mint Lewis Hamiltonnak szentel. Így beszél róla:

- Jó néhány autót vásárolt már tőlünk. Nem tudom, pontosan mennyit, de legalább hármat. Ilyenkor eljön a gyárba, átveszi a kocsit, aztán elhajt vele.

Majd folytatta a morfondírozást:

– Mi az, ami benne megvan, míg másokban nincs? Az ösztönös vezetési talentum. Nyilván kell egy csapat és egy jó autó a sikerhez, de az igazi bajnokok a saját különös képességeiket teszik hozzá az egészhez. És Lewisnak efféléből jócskán kijutott. A külső szemlélő számára egy extravagáns figuráról van szó, holott valójában nem az. Michael Schumacherrel ugyanez volt a helyzet. Ő inkább zárkózottnak tűnt, de baráti körben, egy vacsorán, mondjuk, felszabadultan kedves tudott lenni.

 

Sergio Marchionne elnök, Piero Ferrari és Maurizio Arrivabene - tényleg akarják Hamiltont?

Eddig az alelnök.

És tán nem véletlen, hogy Piero Ferrari kapásból Michael Schumacherhez hasonlítja Hamiltont, aki a Scuderia (és a Formula-1) történetének legsikeresebb versenyzője.

Lehet, hogy készülődik valami, ami nagyon nagyot szólna, ha tényleg megtörténne…!

A Ferrari története olyan hosszú, hogy természetesen volt már rá példa a múltban, hogy egy-egy nagyágyút sikerült elcsábítaniuk. Nézzük, kik voltak azok a sztárok, akik világbajnokként engedtek Maranello hívásának – és vajon jól jártak-e vele?

 

Az argentín Maestro egy évig volt a Ferrari versenyzője 1956-ban, és itt is világbajnok lett

Juan Manuel Fangio 1955 végén szintén a Mercedestől és mercedeses bajnokként fogadta el Enzo Ferrari ajánlatát. Más kérdés, hogy némileg kényszerhelyzetbe került, mert a stuttgarti gyár visszavonulót fújt, és Fangio, hiába volt akkorra háromszor világelső, nem nagyon válogathatott. Ez az 1956-os év különösen alakult a számára: bár negyedszer is megnyerte a bajnokságot, mégsem volt számára komfortos Enzo csapata.

Ezt nem is titkolta:

– Sosem éreztem otthon magamat Maranellóban. Az ifjú csapattársak persze tiszteltek, tán szerettek is, mindig mondták, Juan, te vagy a főnök! De a csapatvezetés, a szerelők végig tartózkodóak maradtak. Azt hiszem, azért, mert annyi éven át én voltam a nagy ellenfél, aki ráadásul nyert is ellenük, és egyszerűen fura volt a számukra, hogy most egyszerre ott ülök az ő autójukban…

Ferrari sem fukarkodott a csípős megjegyzésekkel:

– Fangióból hiányzott mindennemű lojalitás. Csak arra használta a különböző csapatokat és autókat, hogy neki mindig a legjobb legyen. Az emlékirataiban úgy ír 1956-ról, mintha az egész szezon egy rémtörténet lett volna. Egy ellene irányuló összeesküvés, szabotázs, csalás, csupán azért, hogy kitoljanak vele.

Enzo Ferrari és Juan Manuel Fangio: nem volt mindig ilyen szívélyes a hangulat kettejük között

Fangio erre nem kontrázott rá, sőt, utóbb már inkább dicsérte korábbi kenyéradóját:

– Ferrari kemény fickó volt. Őneki csak az számított, hogy a nevét viselő autók nyerjenek. De nekem ezzel nem volt semmi bajom, mert sosem csak a magam dicsőségére versenyeztem, hanem a csapatomért is.

Aztán sok-sok évtizeden át a Scuderiához nem nagyon szerződtettek sztárokat, inkább ők maguk neveltek az ifjú reménységekből nagydíj-győzteseket, és több esetben is világbajnokot.

 

Alain Prost 1990-ben csatlakozott a Ferrarihoz és kis híján világbajnok lett

1989 végén azonban – már Enzo halála után – egy újabb nagy név érkezett: Alain Prost. Igazából ő is menekült, méghozzá Ayrton Senna mellől, attól a McLarentől, ahol három bajnoki címet szerzett. Prost egykettőre megtalálta a helyét az olaszoknál, és hamar háttérbe tudta szorítani Nigel Mansellt, annak ellenére, hogy brit már egy éve ott dolgozott és elszánt versenyzésével kiérdemelte az Il Leone, az Oroszlán becenevet. Csakhogy Prostot addigra meg Professzornak hívták – nem véletlenül. Már a második ferraris versenyét megnyerte, összesen pedig ötször diadalmaskodott, Mexikóban például a 13. helyről rajtolva. A szezon második felére a Ferrari beérte, sőt egy hajszállal le is hagyta a McLaren-Hondát, és Prostnak jó esélye volt rá, hogy megvédje bajnoki címét, régi istállója ellenében. A suzukai Japán Nagydíjon azonban Senna nem ismert kegyelmet: a jobban rajtoló Prost mellé érve egyszerűen belehajtott a francia Ferrarijába. Mindketten kiestek, ami egyben azt jelentette, hogy a pontversenyben vezető Senna lett a világbajnok. Prost 1991-ben már nem volt olyan sikeres, mivel az új Ferrari nem muzsikált túl jól, még egy győzelemre sem futotta. Ehhez nem volt hozzászokva, hiszen 1981-től nem volt évad, amikor ne nyert volna legalább kettő futamot. Lassan elmérgesedett a viszony közte és a csapatvezetés között, majd amikor a Professzor egy traktorhoz hasonlította versenyautóját, szépen kitették az szűrét – a szezonzáró futamon már nem is vehetett részt.

 

Ez már nem az öröm arckifejezése: Prost 1991-ben egy győzelmet sem szerzett a Scuderiánál, majd kirakták a szűrét

Fél évtizeddel később jött a még nagyobb szenzáció: a kétszeres világbajnok, Michael Schumacher ott hagyta a sikerei csúcsán lévő Benettont, és átszerződött ahhoz a Ferrarihoz, amelyik a Prost utáni öt évben mindössze két győzelmet tudott csak összekaparni (ebből az egyik, Jean Alesi 1995-ös, montreali elsősége épp Schumacher elromlott kormánya miatt jött össze). De Niki Lauda, aki akkor Ferrari tanácsadója volt, meggyőzte Willi Webert, Schumacher menedzserét, hogy innen lesz szép nyerni…

Szép is lett, noha további öt évbe telt, mire a német első ízben, vagyis 2000-ben bajnok lehetett a Ferrarival. Igaz, utána nem volt megállás, és Schumacher úgy vonult vissza 2006 végén (először), hogy öt bajnokságot nyert a vörösöknek, és máig rekordtartó összesen 7 vb-címével.

 

Michael Schumacher a Ferrari történetében mindenben rekorder

Fernando Alonso volt a következő bajnok, aki a Renault-s sikerévek és az első, McLarennél tett kirándulás után elfogadta a maranellói meghívást. Kétszer, 2010-ben és 2012-ben végig harcban volt a spanyol a bajnoki címért, ám vegül e tekintetben üres kézzel kellett távoznia, sőt, utolsó évében, 2014-ben még csak egy győzelemre sem futotta...

 

Fernando Alonso sok szép győzelmet aratott Ferrari-pilótaként, a vb-cím mégsem jött össze

Schumacher nyomdokaiban járva érkezett meg aztán Sebastian Vettel, aki nem is titkolta, hogy „le akarja másolni” példaképe és barátja pályáját abban a tekintetben, hogy kezdeti – esetében Red Bull-lal nyert – bajnoki címei után a Ferrarinál teszi majd fel a koronát a sikerekre. Ez eleddig nem sikerült teljes mértékben, ami – legalábbis 2017-et érintve – részben az ő és a csapat hibájából adódott. Vettel nagyon jól kezdett tavaly, de aztán Bakuban ő ütközött szándékosan Hamiltonnal, majd az év második felében a Ferrari mondott csődöt több ízben is, úgyhogy a már-már kézzel fogható közelségbe került bajnoki cím elúszott.

Idén megint jók a sanszok – persze megint csak Hamilton ellenében.

A 2017-es bakui baki: Vettel ráhúzza a Ferrarit Hamiltonra 

Nagy kérdés, hogy Hamilton, aki az utóbbi időben tényleg bevásárolt pár Ferrarit és folyamatosan hangoztatja, hogy a vörös a kedvenc színe (ilyenre lakkoztatta Bombardieri 600 repülőjét is), tényleg elérkezettnek látja-e az időt a váltásra. És kérdés, hogy Vettel tapsikolna-e az új csapattársnak, aki minden bizonnyal jobban megkeserítené a csapaton belüli életét, mint tette (eddig) Kimi Räikkönen.

Az azonban, hogy nagyon húzós páros lenne belőlük, egy percig sem kétséges.

 

Szemlélődés a Parc Fermében - vajon kényelmes lenne-e?

0 Tovább

Mansell hagyta veszni a repjegyét

Sok-sok éve, 1989-ben is Ferrari-győzelemmel kezdődött a szezon – méghozzá vaskos meglepetéssel. A frissen szerződtetett Nigel Mansell nyert a Brazil Nagydíjon egy olyan Ferrarival, ami a teszteken 30 körnél többet nem tudott megtenni egyben.

 

A McLaren-Honda totális uralma kellős közepén történt mindez. Az 1988-as évben a wokingi csapat 16 futamból 15-öt nyert meg, és bár épp véget ért az első turbó-korszak, és 1989-től megint csak szívómotorokat lehetett használni, ez nem változtatott a tényen, hogy a McLaren párosa, a bajnok Ayrton Senna és Alain Prost számított továbbra is a fő esélyesnek.

Ahogy az lenni szokott, fél szemmel azért mindenki figyelt a Ferrarira, több okból is. 1988 nyarán meghalt a cégalapító Enzo, továbbá várható volt, hogy az 1987-ben Maranellóba szerződött, korábbi mclarenes sikerkovács, John Barnard munkája is lassan beérik. A téli tesztek azonban nem ezt ígérték. Barnard ugyan kitalált valami nagyon újat, a félautomata váltót (máig ezt használják), de ez egy bonyolult szerkezet, rengeteg elektronikával, és eleinte bizony nem akart működni. Nigel Mansell ma is büszke rá, hogy ő volt az utolsó pilóta, akit Enzo Ferrari maga szemelt ki a Scuderia számára, úgyhogy lelkesen érkezett a Williamstől a gyengécske Judd-motorral elvesztegetett szezon után. Ám neki és csapattársának, Gerhard Bergernek is azzal kellett szembesülnie, hogy a 640-es csodaautó rendre megáll alatta. A tél folyamán egyben 30 körnél nem tudtak többet megtenni műszaki hiba nélkül, ami pedig csak a fele egy versenytávnak…

 

Realistaként a brit nem sok jót várt az első futamtól, amit riói Jacarepagua pályán futottak a Brazil Nagydíj keretében. Olyannyira fel volt készülve a fiaskóra, hogy hazafelé, Londonba szóló repülőjegyét még a verseny vége előtti indulással váltotta meg, gondolván, úgyis egykettőre kiesik. Ezt a gondolatmenetet alátámasztotta a pénteki és szombati produkció: a négy edzésen háromszor romlott el a váltó hidraulikája. Az olasz sajtó cinikusai 10 körre taksálták a Ferrari állóképességét. Mire Mansell szárazon megjegyezte: - Tipikus, mindig csak a túlozni tudnak. Szerintem csak 5 körig jutok…

De mégis minden másképp történt, mint bárki várta vagy jósolta.

 

Ehhez persze, mint a Formula-1-ben sok esetben, szerencse is kellett. Kezdve ott, hogy rögtön a start után két fő riválisa, Senna és Berger összeütközött, úgyhogy ennyivel kevesebb ellenfelet kellett megelőznie a 6. helyről rajtoló Mansellnek. Nyomta, ahogy tudta, és várta, hogy mikor esik szét a félautomata váltó, ahogy azt már megszokta. De az nem csak egyben maradt, hanem a V12-es Ferrari-motor ereje is megtette a magáét, mivel Nigel már a 3. körben harmadik volt az incidensnek köszönhetően, majd Patresét szépen megelőzve 15. körben az élre állt. Ugyan a két kerékcsere miatt néhány kör erejéig nem ő vezetett, de mindennek semmi köze nem volt a retteget félautomata váltóhoz. Alain Prostot is simán megelőzte, és onnantól fogva már senki sem veszélyeztette a Ferrarit. És amilyen groteszk tud lenni az élet, no meg a F1, míg a Ferrari váltója tökéletesen működött, a McLaren-Honda kuplungja rakoncátlankodni kezdett, ezért Prost nem mert megkockáztatni még egy kerékcserét, nehogy lefulladjon, így aztán esélye sem volt Mansell ellen.

 

Aki győzelme után Olaszországban azonnal elkereszteltek Il Leonénak, vagyis Oroszlánnak, annyira tetszett a tifosinak Mansell sosem lankadó harci kedve. Ám jellemző, hogy amellett, hogy új repülőjegyet kellett vennie, még a dobogón történt vele egy malőr: a díszes győzelmi serleg girlandjaival úgy összevagdosta a kezét, hogy ömlött belőle a vér…

Ebből is látszik, milyen veszélyes sport a Formula-1!

 

0 Tovább

Ha a Ferrari nyeri az idénynyitót...

A Ferrari egyetlen csapatként részt vett az eddigi összes, 1950-től megrendezett Formula-1 világbajnokságon. Nézzük, mit hozott a konyhára, ha megnyerték az évad első versenyét – 2018-cal együtt összesen 15-ször?

 

Sebastian Vettel 2017 után ismét győzelemmel kezdte az új évadot

Részükről a sorozat 1952-ben kezdődött, amikor egyébként Alberto Ascari volt az abszolút sztár, ám abban az évben az első, nevezetesen Svájci Nagydíjat nem ő, hanem csapattársa, ősz haja miatt Ezüst Rókának becézett Piero Taruffi nyerte – ám az év végén már Ascari diadalmaskodott. 1953-ban ezt folytatta, és az évadnyitó az övé volt Argentínában.

Alberto Ascari, a Ferrari első világbajnoka 1953-ban az új szezonban győzelemmel kezdte a címvédést az Argentín Nagydíjon

Három évvel később, 1956-ban szintén a dél-amerikai országban indult a bajnokság, ahol a frissen szerződtetett, már háromszoros legenda, Juan Manuel Fangio lett az 1., igaz, az akkori szabályok miatt még megengedett autócsere miatt Luigi Musso is győztesnek számít, mivel Fangio az ő kocsijába ült át. Mindegy, az év végén a Maestro világbajnok lett negyedszer is, és rögvest távozott Maranellóból.

Ezután azonban egy jókora ugrás következik: bár a Ferrari nyert közben vb-címeket (1958, 1961, 1964), az első futamokon sosem volt sikeres. Nem úgy, mint 1971-ben, amikor a Dél-afrikai Nagydíjon az amerikai Mario Andretti haladt át elsőként a célvonalon. Más kérdés, hogy Mariónak ez maradt az egyetlen ferraris sikere, és a Scuderia sem szerepelt túl fényesen ebben az évben – sem a következő pár szezonban.

 

Mario Andretti egyszer nyert csak Ferrarival, méghozzá az 1971-es évadnytón, a Dél-afrikai Nagydíjon

Niki Laudáig kellett várni az újabb vb-címig, és Niki az első, 1975-ös bajnoksága után, 1976-ban is rögvest megadta az alaphangot: a Brazil Nagydíjon fölényesen nyert. Nagyon úgy nézett ki, hogy simán megvédi a címét, de aztán jött a nürburgringi balesete és a McLarenben James Hunt…

A Ferrari-rajongók mindig lelkesen várták az új és új szezon első futamát, de megint jó hosszan kellett ácsingózniuk. És a siker pont akkor jött, amikor senki sem várta: 1989-ben a friss szerzemény, Nigel Mansell, annak ellenére, hogy az új gép a teszteken sose ment 30 körnél többet műszaki hibák nélkül, az azóta az olimpia miatt ledózerolt riói pályán győzni tudott.

 

Jött, látott, győzött: Nigel Mansell első ferraris versenyén rögtön nyerni tudott az 1989-es Brazil Nagydíjon

Aztán újabb egy évtized kellett egy efféle sikerhez. 1999-ben, már Melbourne-ben – mintha csak az egész szezon előképe lenne – Eddie Irvine nyert nagy meglepetésre (első sikere volt), aki aztán Schumacher silverstone-i lábtörése után kis híján világbajnok lett.

Ám valójában csak Schumi lett világbajnok, még hozzá zsinórban ötször, amit négy ízben is melbourne-i győzelemmel alapozott meg: 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben és 2004-ben is jól indult és végződött a szezon a Ferrari számára.

 

Michael Schumacher 2000-ben győzelemmel kezdett Melbourne-ben, majd ugyanígy nyert még 2001-ben, 2002-ben és 2004-ben is

Utódja, Kimi Räikkönen 2007-ben szintén végbe tudta vinni azt a fegyvertényt, hogy első ferraris versenyén nyerjen – majd az év végén elhódította a bajnoki címet is. Ez azóta sem sikerült a Scuderiának, tehát hiába nyerték meg az első futamot 2010-ben Alonsóval (aki szintén az első maranellói futamán lett 1. Bahreinben), majd tavaly Vettellel, a jó kezdet nem eredményezett végül bajnokságot.

Nos, 2018-ban újra neki lehet futni – az első lépés már megtörtént az Ausztrál Nagydíjon, Vettel győzelmének köszönhetően.

 

A Vettel-ujj a 2017-es idénynyitón szerzett elsőség után

Ferrari sikerek az évad első futamán:  

1952 Svájci Nagydíj – Taruffi; világbajnok: Ascari
1953 Argentin Nagydíj - Ascari; világbajnok: Ascari
1956 Argentin Nagydíj - Fangio / Musso; világbajnok: Fangio
1971 Dél-afrikai Nagydíj - Andretti
1976 Brazil Nagydíj - Lauda
1989 Brazil Nagydíj – Mansell

1999 Ausztrál Nagydíj - Irvine
2000 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2001 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2002 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2004 Ausztrál Nagydíj - Schumacher; világbajnok: Schumacher
2007 Ausztrál Nagydíj - Räikkönen; világbajnok: Räikkönen
2010 Bahrein Nagydíj - Alonso
2017 Ausztrál Nagydíj – Vettel

2018 Ausztrál Nagydíj - Vettel

 

0 Tovább

Egy úriember veszíteni is tud - Ausztrál Nagydíj, 1998

Pontosan húsz éve ugyanúgy Melbourne-ben kezdődött a világbajnokság, mint az idén. A McLaren-Mercedes tarolt, Mika Häkkinen nyert csapattársa, David Coulthard előtt. Ám mégsem volt olyan sima ez a győzelem, ahogy az alábbiakból kiderül…

 

1998 Ausztrál Nagydíj Melbourne Mika Häkkinen David Coulthard Ron Dennis Adrian Newey

Indul a szezon: 1998-ban a két McLaren-Mercedes volt az élen

Egy máig ismerős figura a történet egyik kulcsszereplője: Adrian Newey, aki 1997 derekán szerződött át a Williamstől Wokingba, a McLarenhez. És megalkotta az MP4/13-ast, amibe a Mario Illien által tuningolt Mercedes-motor került – mint kiderült, verhetetlen kombinációt alkotva. Ez már a téli teszteken is világossá vált, így igazából senki nem lepődött meg, amikor a fél-Ezüstnyilak simán megszerezték az évadnyitó Ausztrál Nagydíjon az első rajtsort, elöl Häkkinennel.

De mielőtt belefognánk 1998-ba, kicsit menjünk vissza 1997 végére. A brit-német házasság már 1995 óta tartott, nagyon lassan csordogáló sikerekkel. 1997-re érett be a McLaren-Mercedes, és David Coulthardnak összejött két győzelem – ám Häkkinennek egyszerűen semmi akart sikerülni, hiába vezetett

 

1998 Ausztrál Nagydíj Melbourne Mika Häkkinen David Coulthard Ron Dennis Adrian Newey

Mika Häkkinen 1997-ben többször is az élről esett ki

Silverstone-ban, Spielbergben és a Nürburgringen is, mindig kiesett valami ostoba műszaki hiba miatt. Az évadzáró versenyen, Jerezben a bajnoki cím volt a tét Jacques Villeneuve (Williams) és Michael Schumacher (Ferrari) között. Miután a német élete legnagyobb hibáját elkövetve a 48. körben belehajtott az őt előzni készölő kanadaiba, ám végül ő kötött ki a homokágyban, Villeneuve-nek nem volt más dolga, mint hogy a kissé megtépázott Williams-Renault behozza a célba, és számára elég volt a 3. hely is. A Williams és a McLaren hirtelen kupaktanácsot tartott, és megegyeztek, hogy élre állhat a két West-es, Jacques meg becsorog a számára a bajnoki címet jelent 3, helyen. Igen ám, de a McLaren főnöke, Ron Dennis szinte remegett azért, hogy kedvence, Häkkinen végre nyerni tudjon, mert úgy érezte, ha megtörik az átok, onnantól a finn szárnyalni fog.

Így született meg a döntés, hogy megkérje Coulthardot, engedje előre csapattársát. DC utóbb bevallotta, hogy hosszan, kemény argumentációk közepette zajlott a győzködés, aminek végén győzött az az érv, hogy ha nem teszi meg, amit kérnek, azzal kockáztatja a helyét csapatban. Ezért előre engedte Mikát, aki így megszerezte első Grand Prix-sikerét – és tényleg szárnyalni kezdett.

 

1998 Ausztrál Nagydíj Melbourne Mika Häkkinen David Coulthard Ron Dennis Adrian Newey

Az 1997-es Európa Nagydíj dobogója: Häkkinen először nyert, Coulthard először mondott le az első helyről, Villeneuve először lett világbajnok

Néhány hónappal később, az új évad hajnalán a McLarennek csak egy aggódnivalója volt: a megbízhatóság.

Coulthard emlékei szerint:

– A teszteken piszok gyorsak voltunk, de nem tudtunk megtenni egyben egy egész versenytávot. Ez azért kellemetlen volt.

Dennis is tartott az esetleges kudarctól, ezért alaposan kiokította pilótáit: nem kell, hogy kipréseljék egymásból a szuszt, és főleg nem a MP4/13-asokból. Az ukáz egyszerűen hangzott: a verseny az első kanyarig tart, aki az élen fordul be, azé a futamgyőzelem.

Häkkinen megtarotta az 1. helyet az élről indulva, és miután a legnagyobb ellenlábasnak számító Schumacher már az 5. körben kiesett motorhibával, a két McLaren úgy húzott el a mezőnytől, ahogy csak akart.

 

1998 Ausztrál Nagydíj Melbourne Mika Häkkinen David Coulthard Ron Dennis Adrian Newey

A McLarenek külön versenyt vívtak a győzelemért - némi kalajmajkával fűszerezve

Egészen a 36. körig nem is történt semmi különösebben érdemleges. De ekkor Häkkinen váratlanul a box felé vette az irányt – ahol senki sem várta! A finn vadul gesztikulált, majd végighajtott a boxutcán, és visszaállt a versenybe, ám már csak Coulthard mögött, a 2. helyen.

A skót „It Is What It is” című önéletrajzában erről így vélekedett:

– Az egész egyértelműen Mika hibája volt. Azt hiszem, hogy az 1995-ös, súlyos adelaide-i balesete óta nem volt tökéletes a hallása. A versenymérnöke mondott neki valamit, amit úgy hallott, hogy menjen be a boxba. Ott azonban senki sem várta.

Néhány kör zavarodottság után Dennis kiadta az ukázt, hogy mindennek ellenére Häkkinennek kell nyernie. Steve Hallam versenymérnök hozta mindezt Coulthard tudomására, vagyis zsinórban másodszor kellett előre engednie Häkkinent, amivel voltaképp a jövőt tekintve is megalapozta saját helyzetét a McLarenen belül, vagyis hogy No.2-ként tekintsenek rá. Az már nem segített rajta, hogy azt is megüzenték neki, ne aggódjon, a győztesnek járó pénzt ő kapja meg.

 

1998 Ausztrál Nagydíj Melbourne Mika Häkkinen David Coulthard Ron Dennis Adrian Newey

Ez már befutó a helyreállt sorrend szerint: 1. Häkkinen, 2. Coulthard 

Coulthard akkor még elfogadta ezt a helyzetet, a „gentlemen’s agreement”-re hivatkozott, később azonban benne is tudatosodott, hogy hibázott:

– Akkor ez nekem is ésszerű lépésnek tűnt, de igazából a számomra nem volt az…

Nem csoda, hogy még a brit sajtó is rajta köszörülte a tollát: „DC-t kedvelhetik a lányok, mert megelégszik vele, ha csak a másodikként ér célba” – írta egy bulvárlap, némi erotikus felhanggal. 

Mi több, a FIA is felbőszült a látványos csapatutasításon – Coulthard ugyanis csak 3 körrel a cél előtt, a célegyenesben lelassítva adta vissza az 1. helyet Häkkinennek –, beidézte a két pilótát és megfenyegette őket, hogy ilyen többé ne forduljon elő. (Más kérdés, hogy a csapatutasítás hivatalos tiltására csak 2002-től került sor az ennél sokkal durvább Schumacher-Barrichello affér után, ami az Osztrák Nagydíjon történt.) 

 

1998 Ausztrál Nagydíj Melbourne Mika Häkkinen David Coulthard Ron Dennis Adrian Newey

Coulthard is mosolyog, holott ekkor lett belőle örök második

A két McLaren mögött az 1998-as Ausztrál Nagydíjon Heinz-Harald Frentzen ért célba a 3. helyen, de az igazán fontos tényleg az volt, hogy Häkkinen megtette az első, tán legfontosabb lépést a jövendő bajnoki cím felé – szinte azonnal leszámolhatott legveszélyesebb ellenfelével, az ugyanolyan remek autóban ülő csapattárssal, Coultharddal. Aki végül sosem lett bajnok – hogy is lehetett volna, vélik ma sokan, ha futamgyőzelmeket ajándékoz oda, csak mert szépen kérik… Hát tett volna ilyet egy Schumacher, egy Alonso vagy egy Hamilton?

1 Tovább

f1classic

blogavatar

Ami a Formula-1 történetében érdekes, különleges, lenyűgöző és drámai.

Utolsó kommentek