Didier Pironiról majdnem mindenkinek azonnal az 1982-es imolai „ellopott” győzelem és Gilles Villeneuve két héttel későbbi halála jut eszébe. Nyilván, teljesen igazságtalanul. Most itt van egy új életrajzi könyv David Sedgwicktől – érdemes végigolvasni!
Már csak azért is módfelett izgatott Sedgwich könyve, mert ugyanúgy, mint én Villeneuve esetében, Sedgwick kamaszkori Pironi-rajongóból lett Formula-1-es szakíró, és íme, most életrajzszerző. Míg a Gilles Villeneuve-ről szóló könyvem (Verartis, 2014) 44 interjút tartalmaz, Sedgwick a hagyományos, mesélős stílusban dolgozta fel hőse életét és pályáját. Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy csupán íróasztala mellett ücsörgött volna, sőt! Már az előszóból és a köszönetnyilvánításokból kitűnik, hogy Sedgwick több tucat emberrel találkozott vagy beszélt telefonon, került kapcsolatba emailen – többek között a Pironi-család tagjaival.
A könyvet olvasva – és ezt teljes mértékben dicséretként mondom – leginkább Gerald Donaldson Villeneuve-könyve jutott eszembe többször is; a kanadai szerző műve 1989-ben jelent meg, és az F1-es életrajzok egyik klasszikusává vált, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy például Sedgwicket is inspirálta.
Egy ilyen, nyilván több éven át gyűjtögetett adatokból, interjúkból, történelmi morzsákból összeálló könyv akkor lesz igazán izgalmas, ha még a Formula-1-et amúgy jól ismerő, az alapvető tényekkel tisztában lévő olvasó is talál benne újat, vagy az ismert tények valamiféle friss megvilágításba kerülnek – akár a szerző gondolatmenete folytán, amivel aztán lehet egyetérteni vagy vitázni.
Pironi esetében 36 éve tart az ádáz harc két tábor között, hogy egy szenzációs pilóta volt-e, aki megérdemelte volna, hogy Franciaország első F1-es bajnoka legyen, vagy egy „gazember” volt, aki galádul átvágta Villeneuve-öt, akinek versenyzőként amúgy a saruját sem oldhatta volna meg.
Amikor én készítettem az interjúimat Gilles-ről 2013/14-ben, természetesen majdnem mindenkivel szóba került az 1982-es San Marinó-i Nagydíj, és így maga Pironi is. És – meg kell valljam – bizony meglepett, hogy a Formula-1 bennfentesei milyen nagyra tartják ma is a franciát, bizonyos tekintetben legalább olyan jónak, néhányan pedig nem titkoltan jobbnak, mint Villeneuve-öt (John Hogan, John Watson, Sir Jackie Stewart).
Mégis, ha rámegyünk a Facebookra, ugyan akad néhány Pironi-oldal, rajongói klub, de a követők száma elenyésző azokhoz az emlék-oldalakhoz képest, amik Villeneuve-öt éltetik mind a mai napig. Egy-egy Pironi-fotó posztolásakor két másodperccel később már sorjáznak az „Áruló”, „Gazember”, „Simlis” és hasonló kommentek, és noha akadnak józanabbak, akik emlékeztetnek Pironi erényeire, többek között arra hivatkozva, ha olyan gyatra lett volna, Enzo Ferrari sosem szerződtette volna, messze az utóbbiak vannak kisebbségben.
Ezért is nagy szó, hogy megjelent Sedgwick kötete. Ő ugyanis, egykori Pironi-rajongóként sem maradt elfogult. Sőt, szerintem törekedett rá, hogy véletlenül se vetüljön rá még a gyanú árnyéka sem, hogy valamiféle Pironi-hozsannát rakott össze. Nem véletlen, hogy az előszó – amiben részletesen ecseteli vonzódása kialakulását – sokkal túlfűtöttebb, mint a szöveg egésze.
Ami teljesen rendben van így.
Pironi pályájának alakulásával kapcsolatban egészen addig nincs semmi gubanc, míg át nem ment Maranellóba. Nyilván, ez a másfél évad is csak azért lesz kiemelten fontos, mert az 1982 tavaszán, majd nyarán történt tragédiák innen vezethetők le, ha egyáltalán.
Számomra például teljesen új információ volt, hogy Imelda Pironi, Didier édesanyja, aki rajongott egyetlen fiáért, amikor első ízben Maranellóban járt, kihallgatást kért Enzo Ferraritól, aki – tán meglepő módon – ezt teljesítette is, és megígérte(!), hogy vigyáz az aggódó anya fiára…
Ezt bizonyára csak magától Imelda Pironitól tudhatta meg a szerző, és milyen jó, hogy megtudta!
Szintén nem közkeletű, hogy a nagyon gyatrán sikeredett első, 1981-es Ferrari-szezon után már az a pletyka járta, hogy átmegy a Williamshez, ugyanakkor azt meg tényként kezeli Sedgwick, hogy az angol dr. Harvey Postlethwaite sztártervező Marenellóba szerződtetését Pironi maga is nagyon szorgalmazta Enzo Ferrarinál – tehát ebből inkább az következik, hogy hosszú távon szeretett volna Ferrari-pilóta maradni.
Sedgwick eloszlat egy másik tévhitet is, miszerint Pironi „aljasságának” első jele azt lett volna, hogy az imolai futam előtti esküvőjére Villeneuve-éket meg sem hívtak. Allan de le Plante kanadai fotós és jó barát, aki már az én Villeneuve-könyvembe is hosszú, izgalmas interjút adott, most már elő mert rukkolni azzal, amit esetemben még nem akart közölni, hogy Gilles és Joann igenis kapott meghívót. Ám mivel a házasságuk épp válságban volt, Gilles-nek barátnője is volt, félig-meddig köztudottan, nem csoda, hogy a párnak nem volt kedve elmenni a lagziba, jópofát vágva – főképp egymáshoz.
Nos, erre mondom azt, hogy a fekete-fehér tényeken, versenyeredményeken túl ilyesmiktől lesz izgalmas és életszagú egy életrajz.
Mindehhez kellett egy alapos kutatómunka is, elvégre a könyv főhőse réges-rég halott, és csak a valahai interjúiból lehet kiszűrni, hogyan s mit gondolt a csapatairól, a Tyrrellről, a Ligier-ről és a Ferrariról, továbbá a főnökeiről és kollégáiról. Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején, amikorra Pironi pályafutása esett, már elég nagy volt a Formula-1 népszerűsége, úgyhogy Sedgwick számos autós folyóiratból és persze tévéadásból tudott meríteni, meg azokból a könyvekből, amik Pironi 1987-es halála óta megjelentek (külön róla egyébként nem épp bőséges a szakirodalom).
Didier Pironi a Formula-1 történetének tényleg tragikus figurája lett. Rásült az imolai bélyeg, de ezt ő simán el tudta viselni, mivel a maga igazában hitt. Villeneuve halála után azonban ő lett a No.1. a Ferrarinál, és magabiztosan menetelt a bajnoki cím felé, míg nem jött a hockenheimi balesete, amikor álmai szertefoszolottak. 1987-re összeszedte magát annyira, hogy – szintén e könyvből derült ki konkrétan – 1988-ra szerződést kapott a Larrousse csapatnál. És ekkor, amikor már azt is tudta, hogy kedvese ikreket vár, jött a végső tragédia a off-shore motorcsónak versenyen, ahol legénységével együtt szörnyethalt, mindössze 35 évesen. Szóval, van feldolgozni való anyag bőven, és Sedgwick nem volt rest utána menni a dolgoknak.
Más kérdés, hogy manapság a szó-kép arány nem mindegy egy olyan kiadvány esetében, ami – jelent esetben – egy F1-es rajongói rétegnek szól. Magyarán, a számos remek információ mellett jó lenne egy bővebb fotóanyag. A Pironi-kötet egy rövid fotómellékletben csak azt a minimális képes hátteres biztosítja, ami elengedhetetlen, és ezek között tényleg nincsen semmi olyan meglepő, ami ne ugorna fel azonnal a neten, ha beírjuk Pironi nevét.
De mindegy, ettől függetlenül az, akit érdekel a F1, a Ferrari és az első turbó-korszak története, netán Pironi- vagy Villeneuve-rajongó, annak érdemes megrendelni David Sedgwick könyvét (mindössze 13 angol font, azaz 4600 forint).
David Sedgwick: Pironi – The Champion That Never Was
Pitch Publishing, 2018, UK
Megint Watsont idézem interjúnkból: - Úgy vélem, 1981/82 telén történt valami Maranellóban. Méghozzá az, hogy Pironi, aki sokkal intelligensebb és rafináltabb volt, mint Gilles, a maga oldalára tudta állítani a sportigazgatót, Marco Piccininit. És bár a Nagy Öreg imádta Villeneuve ördöngös vezetését, Piccinini is eljutott oda, hogy előbb lesznek világbajnokok Pironi megfontolt, kevésbé látványos versenyzésével, mint Villeneuve törő-zúzó stílusával.
Utolsó kommentek