f1classic

Azt kell mondjam, meglepetés-eredmény született a 2019-es Forma-1-es idénynyitó Ausztrál Nagydíjon. Ki gondolta volna, hogy Valtteri Bottas nem a levegőbe beszélt a tél folyamán, amikor azt jósolta, erősebben tér vissza, min valaha. És mindenkit legyőz.

Holott vasárnap ez volt a helyzet. Az edzéseken Lewis Hamiltont nem lehetett elcsípni, sem az időmérőn, így meglett neki a 84. pole is, ami önmagában elképesztő - és ez most már mindig így lesz, hiszen új és új rekordot ír, ahányszor csak megszerzi az első rajtkockát. Esély van rá, hogy meglesz neki a 100...

Viszont a futamon igazából neki sem volt semmi esélye csapattársa, Bottas ellen. Az ellen a finn fiú ellen, akire olyan szánakozva tekintett az ember 2018-ban, no meg némi részvéttel a bakui defekt és a szocsi csapatsorrend után - mindkétszer a biztos győzelem csúszott ki a keze közül, vagy az utóbbi esetnél, vették el tőle. De sajnos a tény ettől még fájó tény maradt, hogy Bottas 2018-ban egyszer sem győzött. Ráadásul a két említett futamot nem számítva voltaképp pocsék évet abszolvált a világbajnok csapatban, egy olyan Mercedesszel, amelyikben Hamilton újfent magabiztosan hozta a bajnoki címet a megtáltosodott Vettel/Ferrari kombináció ellen is.

Bottas "jó finnként" nem nagyon hisztizett, de egyre jobban összepréselt szája és üvegesedő tekintete elárulta, hogy nem érzi jól magát a bőrében - és talán a csapatban sem. Nem érezte azt a fene nagy bizalmat, főleg azok után, hogy Toto Wolff nemes egyszerűséggel "szárnyegédnek" titulálta, amit aztán már hiába vont vissza sietve: ami egyszer kimondatott, az egy kicsit úgy is maradt, és igazság szerint mindenki így is gondolt Bottasra. 

A szezon végén további, nem túl hízelgő, sőt, inkább fenyegető nyilatkozatok jöttek a Merci-főnökségtől, miszerint "Valtterinek ennél sokkal jobban kell teljesítenie", "Valtteri tudja, hogy perdöntő lesz számára a 2019-es szezon". És mintha ez nem lett volna elég ijesztő, a Mercedes oda hozta a csapathoz tartalékpilótának a szupertehetséges Esteban Ocont, aki hoppon maradt a Force India / Racing Point eladásakor, mert át kellett adja a helyét az új tulaj fiának, Lance Strollnak. Ezek után már-már közkeletű lett az a vélemény, hogy szegény Bottas sorsa meg van pecsételve, mert ha úgy folytatja idén is, mint tavaly (és mért is változna?), akkor Wolffék nem lesznek szívbajosak, akár az év közepén is simán le fogják cserélni Oconra, elégre ő a jövő embere, Bottas pedig elvérzett a megmérettetés során.

© Enikő Kulcsár

Maga Bottas továbbra sem sem beszélt sokat, de nem lehetett nem meghallani egy-egy rövid nyilatkozatát. Hogy teljesen új módszerrel készül az új évre, minden versenynek úgy megy neki, mintha a vb-címért küzdene, kőkemény lesz és mindenkit lenyom. Ehhez még szakállat is növesztett, hogy komolyabbnak tűnjön az egész. Az ember ingatta a fejét, mosolygott, hogy na persze, hallottunk már ilyen, de hát jól van, legalább szavakban odateszi magát szegény...

És akkor eljött 2019. március 17-e, és egy merőben új Bottast láttunk az Albert Park aszfaltján 58 körön át. A rajtnál az élre ugrott, egyszer sem ingott meg, nyomta, ahogy a csövön kifért, elképesztő előnyt autózva ki, amit kicsit árnyal, persze, utóbb a csapat jelentette, Hamilton W10-esének a fenéklemeze nem volt tökéletes. Amikor a mérnöke arra intette, hogy elégedjen meg a győzelemmel, Valtteri élből lehurrogta, és közölte, hogy 26 ponttal (+1 pont a leggyorsabb körért) akar távozni Melbourne-ből.

És így lett. Megcsinálta.

Ettől fogva viszont már is itt a kérdés, hogy az ausztrál sikertől megacélosodott finnt mennyire lehet majd utasítgatni a jövőben, amennyiben a Mercedes továbbra is Lewis Hamiltont tekinti No.1. pilótának. Ezt ugyan, pláne az év elején, sosem mondták ki, de hát... A címvédő kénytelen volt jó képet vágni a 2. helyhez, és tényleg nem dőlt össze emiatt a világ, elvégre Bottas nyert már 3 versenyt 2017-ben, amikor szintén Lewis lett a bajnok. Most viszont az a kérdés, hogy tényleg szabadon engedik-e versenezni Valtterit is, mint a "régi, szép" időkben Nico Rosberggel. Mert az akkor elég alaposan megkavarta a levest, még úgy is, hogy 2014-16 között a Mercinek voltaképp nem volt ellenfele.

A régi latin mondást kölcsönözve: Bottas ante portas - a finn itt áll a kapu előtt. De vajon akár a vb-cím kapujában? Bahreinben újból bizonyíthat.

Fotó copyright: Mercedes F1

Toto Wolff Mercedes sportigazgató újból felvetette, hogy a fogyó mezőny ellensúlyozásaképpen legyenek három autósak a nagy csapatok, és e harmadikat egy fiatal tehetség rendelkezésére kellene bocsátani. Nem mintha ez újdonság lenne.Az 1950-es, 1960-as években eleve 3-4, sőt akár 5 fős istállók is voltak, úgyhogy inkább koncentráljunk arra, amikor az 1970-es évektől jobbára 2 autós csapatok néha mégis indítottak egy-egy harmadik kocsit – és való igaz, egy ígéretes újoncnak.

A leginkább fontos efféle alkalmak két nagy név debütásáláshoz köthetőek. Az 1977-e Brit Nagydíjon a McLaren állandó pilótái mellett kapott lehetőséget egy harmadik kocsiban egy ismeretlen kanadai, Gilles Villeneuve. James Hunt, a McLaren világbajnok menője még 1976 őszén vett részt egy kanadai futamon, ahol ez a bizonyos helyi hős alaposan elverte a vendégeskedő F1-es sztárokat. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy Hunt, ahelyett, hogy felhúzta volna az orrát a vereség miatt, hazatérve inkább melegen ajánlotta Villeneuve-öt a McLaren-főnökség figyelmébe. Így jött létre a később legendává vált apró québeci bemutatkozására. Alastair Caldwell, aki akkor a McLaren csapatmenedzsere volt, kérésemre minderre így emlékezett nemrégiben:

– Logikus volt a Brit Nagydíjat választani, mert otthon voltunk, a harmadik kocsit (az előző évi modellt) könnyen oda tudtuk szállítani. A srác jól ment, és annak ellenére nem törte össze az autót, hogy nem volt olyan kanyar pályán, ahol pördült volna meg legalább egyszer. De erre megvolt a maga magyarázata, azt mondta, különben sosem tudja, hol vannak a kocsi határai, míg ki nem próbálja…

Villeneuve ezen a nyitófutamon a legtöbb szakembert elkápráztatta, mivel szinte könnyű szerrel tartotta a tempót nagyokkal, Andrettivel, Hunttal, Laudával – és ha a M23-as hűtővíz hőmérséklet-jelzője nem kergült volna, nem ment volna be a bokszba ellenőrzésre, a számítások szerint akár 4. is lehetett volna – így csak a 11. helyen végzett. A vicc az, hogy a nemzetközi ováció ellenére Teddy Mayer, a McLaren főnöke nem kapott két kézzel Villeneuve után. Caldwell szerint a főszponzor Marlboro volt a ludas a döntésben, mert ők minden áron európai pilótát akartak 1978-ra Hunt mellé. Ezzel szemben John Hogan, a Philip Morris szponzorálásért felelős igazgatja azt mesélte nekem, hogy ők csodálkoztak a legjobban Mayer elutasításán:– Teddy valahogy nem bízott Villeneuve-ben, azt mondta, sokat pörgött össze-vissza, félt, hogy jónéhány kocsit törne össze. Ezzel szemben ott volt a szintén újonc Patrick Tambay, aki legalább olyan jónak tűnt, nem forgott annyit, így őt választották. Mi meg bevetettük magunkat, hogy amikor Lauda felmondott a Ferrarinál, a Commendatore Villeneuve mellett döntsön…

Három évvel később a Lotus is indított egy harmadik autót Mario Andretti és Elio de Angelis mellett. A 27 éves debütánst Nigel Mansellnek hívták, aki pár hónappal korábba, egy Le Castellet-i teszten nyerte el a megtisztelő lehetőséget. A 43-as rajtszámú Lotus vezetőjének nem volt épp könnyű hétvégéje, messze nem okozott olyan szenzációt, mint Villeneuve. Mansell a rajtrács legutolsó helyét csípte meg, vagyis 24. lett, és nyilván nem volt vigasz a számára, hogy világbajnok csapattársa, Andretti is csak 17. lett. A versenyben sem mutatott túl sokat, ráadásul már a rajt előtt kilyukadt a benzintartálya, és a nafta a pilótafülkébe folyt… Szerelői, mivel már semmit nem tudtak tenni, felajánlották Nigelnek, hogy el sem kell indulnia, de ő persze erről hallani sem akart. Azonban az ülésére csordogáló benzin teljesen átáztatta az overállját, ami rém kellemetlen hatással járt. Úgyhogy amikor a 40. körben bedöglött a Cosworth-motor, Mansell hálát adott az égnek, hogy végre kiszállhat a benzinfürdőből.– Másod fokú égési sérüléseket szereztem az alfelemen – mesélte aztán. Pár napig ülni sem tudtam, folyton borogatni kellett a fenekemet…

De megérte a sok nyűg, mert végül is Colin Chapman, a Lotus aslapító-főnöke látott valamit a honfitársában, és leszerződtette 1981-re. Aztán eltartott több mint egy évtizedig, de Mansell, a Piros 5-ös (immár Williamsszel, persze) világbajnok lett 1992-ben.

A harmadik autó azonban sosem sem állandó. Az utolsót a gyári Renault vetett be 1985-ben, amikor Tambay és Derek Warwick mellett egy feltörekvő francia tehetséget, Francois Hesnault-t hívták meg, aki már nem számított újoncnak, mivel korábban a Ligier-nél és a Brabhamnél is futott pár versenyt. Hesnault a 23. helyről indulva már a 8. körben kiesett – és se legenda, se világbajnok nem lett később. Minden esetre ez, az 1985-ösNémet Nagydíj volt az utolsó alkalom máig, amikor egy Forma-1-es istálló három autóval állt rajthoz.

Enzo Ferrari számára a monzai Olasz Nagydíj bizonyos értelemben fontosabb volt, mint a világbajnoki cím.

Piero Ferrari, aki először az 1961-es futamon volt jelen, így mesélte nekem: - Apám mindig azt kérte a csapattól, a mérnököktől és persze a pilótáktól: a legjobb autót, a legjobb motort vigyétek, és a legjobb teljesítményt nyújtsátok a rajongóknak!

Maga Enzo, aki amúgy sosem bújt elő maranellói sasfészkéből, a szombati edzésre mindig ellátogatott Monzába. Itt aztán, mint a F1 pápája megtartotta a maga kis audenciáit, de magát a versenyt természetesen már otthon követte figyelemmel, az 1950-es évek végétől televízión.

Enzo Ferrari szombati inspekciója Monzában, 1961-ben

Az biztos, hogy a csapatok közül a legtöbbször a Ferrari nyert Monzában, összesen 19-szer, majd jön a McLaren 12 győzelemmel és Mercedes 10-zel – köztük az utóbbi négy évvel, vagyis 2014-2017 között csak az Ezüstnyilak nyertek, míg a Ferrari utoljára 2010-ben, még Feranando Alonsóval…

Ami a múltat illeti, Monza a sok siker mellett tragédiákat is hozott. Míg Alberto Ascari a Forma-1-ben 1951/52-ben diadalmaskodott, három évvel később egy sportkocsi kipróbálása közben, (orrtöréssel és agyrázkódással járó) monacói balesete után három nappal, azon a helyen lelte a halálát, amit sok-sok éve Variante Ascari néven emlegetnek…

Philip Hill 1960-ban nyert Monzában, és ez volt utolsó GP-siker a sportág történetében, amit orrmotoros autóval értek el. Egy évvel később Hill ugyanitt világbajnok lett – de tragikus körülmények között. Csapattársa, Wolfgang von Trips volt a legádázabb ellenfele, és kettejük közül kellett kikerüljön az 1961-es világbajnok. Von Trips a verseny 2. körében karambolozott a Parabolica-kanyar előtt, és 13 (többségében svájci) nézőt rántott magával a halálba. Hill megint nyert, és ő lett a bajnok…

Von Trips balesetének helyszíne - a pilóta és 13 néző halt meg aznap

Majdnem egy évtizeddel később, 1970-ben a szombati edzésnapon halt meg Jochen Rindt (Lotus) egy fékhiába miatt – ugyanott, ahol von Trips is. Másnap viszont új győztest avattak, Clay Regazzoni a Ferrarival mindössze élete 5. versenyén nyerni tudott, míg szegény Rindt holtában „versenyzett” tovább a másik ferrarissal, Jacky Ickx-szel.

Regazzoni 1975-ben megismételte sikerét, csak akkor még tetézte az olaszok örömét, hogy a futamon 3. helyen célba érő Niki Lauda 11 év után visszahódította a világelsőséget Maranellónak.

Volt minek örülni 1975-ben: Regazzoni (jobbról) nyert, Lauda pedig világbajnok lett

1979-ben Jody Scheckter biztosította be Monzában a bajnoki címét egy győzelemmel – ám a következő sikerre 1988-ig kellett várni. Abban az évben a 16 futamból 15-öt a McLaren-Hondák nyertek, és Monzában sem volt sok esélye a Ferrarinak. Ám Alain Prost gépe kivételesen felmondta a szolgálatot, míg a versenyben vezető Ayrton Senna bemutatta egyik, rá néha oly jellemző, türelmetlen manőverét: ott és akkor akarta lekörözni Jean-Louis Schlessert, amikor nem lehetett. A McLaren kipördült, fennakadt a rázószegélyen, és ezzel a Berger-Alboreto páros állt az élre, majd nyert is. Mindenki egy véleményen volt: a három hete elhunyt Enzo Ferrari intézte „odafent”.

Alboreto (balról) és Berger az 1988-as Olasz Nagydíj dobogóján

A Schumacher-korszakban 1996-2006 között összesen 7 monzai sikerül született, noha kettőt Barrichello neve mellé könyveltek el.

Fernando Alonso pedig, aki 2010-ben érkezett a Ferrarihoz, Monzában is győzni tudott – csak a vb-cím nem jött neki össze vörös színben.

2018 lehet a fordulópont? Kimi Räikkönen pole-ja és a teljes Ferrari-első rajtsor e tekintetben sokat ígérő!

Utóirat, vasárnap este: egyelőre nem úgy fest a dolog...

Räikkönen idei első pole-ját épp Monzában szerezte meg

Amikor Daniel Ricciardo bejelentette, hogy ott hagyja a Red Bullt és átszerződik a Renault-hoz, eléggé hangosan koppantak az állak a földön. Pedig a F1 történetében jó pár alkalommal történt efféle. Hol jól sült el a dolog, hol kevésbé…

Daniel Ricciardo idén Kínában és Monacóban is nyert, mégis a Red Bulltól való távozás mellett döntött

Bő negyven évet ugorjunk vissza az időben. 1975 végén Emerson Fittipaldi, immár kétszeres világbajnok, mindenki megrökönyödésére ott hagyta nyerő csapatát, a McLaren, amivel ’74-ben bajnok lett, majd ’75-ben vb-ezüstérmes. És hová ment? Hát ahhoz a Copersucar csapathoz, ami a bátyja, Wilson menedzselt és a brazil cukoripar támogatott pénzzel. Végzetesen rossz döntésnek bizonyult a honfiúi lelkesedés: Emerson többé sosem nyert versenyt, és öt keserves és szégyenteljes év után 1980-ban visszavonult…

Emerson Fittipaldi 1976-ban ment át a McLarentől hirtelen váltással a Copersucarhoz

Egy évvel később Jody Scheckter hasonló lépésre szánta el magát. Őt a nyerőképes Tyrrelltől szintén egy vadiúj csapathoz, a Wolf Racinghez csábították el. Walter Wolf osztrák származású kanadai milliárdos fejébe vette, hogy összevásárolja az elérhető legjobb szakembereket új istállójához – pilótának Schecktert nyerte meg. Scheckter meg rögvest első versenyüket, az 1977-es Argentin Nagydíjat, úgyhogy ő bizony nagyon szerencsés kézzel választott. A bajnokságban összesen 3 győzelemmel végül 2. lett – ami tényleg nem rossz egy kezdő alakulattól.

Scheckter többek között Monacóban is nyerni tudott az új Wolf csapattal 1977-ben

Ugyanennek az évnek a vége felé Niki Lauda, aki megszerezte a második bajnoki címét a Ferrarinál (Schecktert megelőzve), nem óhajtott tovább sikerei színhelyén, Maranellóban maradni, és elfogadta Bernie Ecclestone ajánlatát, átigazolt a Brabhamhez. Ma Niki már így vélekedik minderről: - Akkor, abban a helyzetben ezt éreztem helyesnek, de visszatekintve természetesen hiba volt, mert a Ferrari sokkal jobb autót épített, mint a Brabham.

Lauda világbajnokként a Brabhammel 1978-ban - messze nem volt olyan sikeres, mint a Ferrarival

Alan Jones, aki 1977-ben meglepetésre megnyerte az Osztrák Nagydíjat egy Shadow-val, ami a középmezőnyhöz tartozott, ám a szezon végén egy még sokkal gyengébb alakulathoz állt át, Frank Williams akkor létrehozott csapatához. Jones és a Williams együtt fejlődtek 1978-tól szinte versenyről versenyre, hogy aztán 1980-ban már világbajnokok legyenek együtt.

Egy kicsit előre haladva: Ayrton Senna 1985-1987 között a Lotus versenyzője volt, ahol évente 2-2 futamot nyert, meg összesen 16 pole-t szerzett, úgyhogy semmi nem szólt amellett, hogy távozzon – de mégis megtette. A Honda-motororral együtt átállt a McLarenhez, ahol már első évében, 1988-ban bajnok lett, amit még két elsőség követett.

Ayrton Senna a Lotust hagyta ott a McLarenért - neki bejött, rögtön bajnok lett 1988-ban

Szemben vele, nagy ellenfele, Nelson Piquet világbajnokként távozott sértődötten a Williamstől, ráadásul Senna helyére, a Lotushoz. És bizony nagyon megjárta, mert nem hogy a bajnokságért nem volt harcban többé, de a Lotusnál még nyernie sem sikerült.

Alain Prost szintén sértődöttségében fordított hátat a McLarennek 1989 végén, és három vb-címmel a tarsolyában a Ferrarihoz menekült, ahol 1990-ben kis híján bajnok lett (jól járt), de 1991-ben meg olyan gyengén szerepeltek, hogy Alain sértő kijelentései miatt maga a Ferrari rakta ki a szűrét még az év vége előtt (rosszul járt).

Michael Schumacher két benettonos bajnokág után hirtelen úgy gondolta, új kihívásra vágyik, és elfogadta a Ferrari invitálását 1996-tól. Bár egészen 2000-ig tartott, míg maranellói színekben is felért a csúcsra, utána meg sem állt 5 bajnokságig, összesen 72 győzelmet szerzett vörös színben.

Schumacher és a Ferrari: korszakot írtak, noha csak az ötödik közös szezonjukban lettek bajnokok

Kissé hülyének nézték Lewis Hamiltont is, amikor 2012-ben a nyerőképes McLarentől egy huszárvágással a még ugyancsak botladozó Mercedes felé vette az irányt. 2013-ban még csak egyszer nyert, épp a Hungaroringen, de 2014-től aztán beindult a mercis gőzhenger, és Hamilton már három bajnoki címnél tart az Ezüstnyilaknál.

És most itt van az újabb világra szóló meglepetés. Ricciardo Red Bull-tanítványként nőtt fel, és kétségtelen, hogy egy jó autóval világbajok lehet belőle. Tény, hogy Max Verstappen mellett úgy érezhette, hogy nem ő az első számú kedvenc, vagyis nem annyira a Red Bulltól akart szabadulni, mint a holland csapattárstól. Szívesen ment volna a Ferrarihoz vagy a Mercedeshez, de mivel mindkét helyen van egy-egy sztárpilóta Vettel és Hamilton személyében, igazából nincs szükség egy Ricciardo féle kaliberre. Nem úgy a Renault-nál, ahol ugyan ott vitézkedik Nico Hülkenberg, aki viszont még dobogón sem állt soha, tehát a franciáknak nem jön rosszul egy sokszoros nagydíj-győztes. Ricciardo annyiban biztos jól választott, hogy a Renault, akárhányszor is jelent meg a F1-ben eddig, mindig nyerő autót épített előbb-utóbb. Most csak az a nagy kérdés, hogy ez már esetleg 2019-ben megtörténhet, vagy az „utóbb” tényleg utóbb jön majd…

Ricciardo idén még Red Bull-lal a Renault előtt. De hogyan lesz 2019-ben? 

Ha végignézünk a mai F1-en, a britek mellett kétségtelenül egy kis közép-európai országból érkeztek a legnagyobb nevek. Mit tudnak az osztrákok?

Jelenleg, 2018-ban ezek a figurák vannak jelen, úgy, hogy pilótájuk nincs is, mégis meghatározzák a mai Forma-1-et:

Mercedes: Niki Lauda, Toto Wolff

Red Bull: Dietrich Mateschitz, dr. Helmut Marko

Toro Rosso: Franz Tost

Force India: BTW (főszponzor)

Sauber: Josef Loeberer (fizikoterapeuta, aki még Sennát gyúrta)

De persze, ha visszatekintünk talán Jochen Rindttel kell kezdeni (ma, áprilius 18-án lenne 76 éves), aki 1964-ben jelent meg a F1-ben. És ettől fogva az osztrák pilóták voltaképp egymásnak adták a stafétát, elképesztő, felemelő és tragikus történeteket írva a Forma-1 lapjaira.

Rindt sokára, csak az 1969-es szezon legutolsó versenyén nyert először, noha Clark mellett a korszak leggyorsabbjának mondták többnyire. Aztán 1970-ben a csodás Lotus 72-vel zsinórban négy versenyt nyert, ám a Monzában, az Olasz Nagydíj szombati edzésén halálos balesetet szenvedett, minden bizonnyal fékhiba miatt. Máig ő az egyetlen posztumusz bajnok.

Egy évvel később már két újabb osztrák, Helmut Marko és Niki Lauda jelent meg a mezőnyben. Mindkettő nagy tehetségnek számított. Marko karrierje azonban egykettőre véget ért, miután az 1972-es Francia Nagydíjon Ronnie Peterson Lotusából felvágódó kő átlyukasztotta a sisakját és kiverte a szemét. Lauda ezzel szemben 1974-ben a Ferrarihoz került, egy évre rá világbajnok lett, majd 1976. augusztus 1-én kis híján szénné égett a Nürburgringen.

De addigra, sajnos, már meghalt egy másik osztrák ifjonc: Helmuth Koinigg az 1974-es USA Nagydíjon egy Surtees-ben karambolozott, és védőkorlát szó szerint leszakította a fejét…

Lauda csodás módon visszatért, 1977-ben Ferrarival, majd jóval később, immár McLarennel, 1984-ben ismét világbajnok lett.

Ebben az évben újabb osztrákok jelentkeztek: Gerhard Berger, aki 1997-ig nyúló karrierje során 10 futamot nyert, és Jo Gartner, aki viszont – igaz, nem F1-ben – szintén halálos balesetet szenvedett, Le Mans-ban. Berger az 1989-es San Marinói Nagydíjon ugyanott szenvedett balesetet, mint később Senna. Ferrarija kigyulladt, de a hatékony mentésnek köszönhetően csak kisebb sérüléseket szerzett. Bergert saját csapatában, a Benettonnál váltotta Alexander Wurz, aki ugyan már a harmadik futamán 3. lett, de – tán mert semmilyen komolyabb testi bántalom nem érte –, nem is vitte sokra. És hát az 1994-ben az imolai fekete hétvégének is volt egy osztrák áldozata: Roland Ratzenberger, aki Koinigghez hasonlóan mindössze a második versenyén indult volna, de a Simtek első szárnya leszakadt, és a 32 éves salzburgi fiúk az ütközés nyomán szörnyethalt. Egy versennyel később Karl Wendlinger, aki a Sauber csapatnál szerepelt, Monacóban olyan súlyosan karambolozott, hogy több hétig kómában feküdt, és bár felépült, és a F1-be is visszatért, sosem volt többé a régi önmaga. 

Utána pedig már csak olyan gyenge próbálkozások fordultak elő, mint Patrick Friesacher és Christian Klien vitézkedése – emlékszik még rájuk valaki? Talán majd egy-két év múlva újra jönnek az osztrák versenyzői sikerek, ha egy igazán történelmi nevet viselő ifjú pilóta, bizonyos Ferdinand Habsburg elér a F1-ig…

A Lauda-balesetnek csöppet sem mellékszereplőjeként jelent meg a színen Willi Dungl fizikoterapeuta, aki iskolát teremtett. Utódjaként számos osztrák masszőr, erőnléti edző jelent meg a sportágban, mint az említett Loeberer is.

A Red Bull megjelenésével aztán teljesen elosztrákosodott a sportág. 2010-2013 között zsinórban négyszer nyertek bajnokságot Sebastian Vettellel, és övék volt a konstruktőri cím is. És emellett felvásárolták a Minardit, ebből lett a Toro Rosso, ahonnan olyan ifjak nőttek naggyá, mint maga Vettel, Ricciardi, Verstappen vagy Sainz.

Egyszóval osztráknak lenni a Forma-1-ben egyszerre felemelő és kockázatos vállalkozás…