f1classic

Minden Forma-1-es tragédiának megvan a maga előtörténete, anatómiája. A svéd Ronnie Peterson 1978. szeptember 10-én karambolozott súlyosan az Olasz Nagydíj startja után és 11-én hajnalban halt meg. De végül is miért?

A baleset utáni pillanatok: Petersont már kihúzták a roncsból és a pálya aszfaltján fekszik...

Nem kell különösebb nyomozást végezni, csupán szép sorjában összerakni azokat momentumokat, amik végül a szupersztár svéd tragédiájához vezettek. Peterson 1978-ra szerződött vissza a Lotuhoz, elfogadva, hogy a csapat No.1. pilótája az amerikai Mario Andretti. Ettől függetlenül kétszert nyert és összeszedett egy sereg 2. helyet, amikor Colin Chapman csodás Lotus 79-esével Mario egyre-másra győzedelmeskedett.

Monzába érve már csak Peterson tudta volna legyőzni Andrettit - ami azonban voltaképp kivitelezhetetlen volt az egyezségük miatt. Ettől függetlenül Peterson nagyon akart, hiszen itt már háromszor (1973, 1974, 1976) nyert, és nyilván szépen akart búcsúzni az európai szezontól. De a szerencse nem állt melléje. Kétszer karambolozott a Lotus 79-essel, szombaton és a vasárnap reggeli bemelegítésen is a hátsó fékek rendetlenkedtek. Ezért Peterson az időmérőn át kellett üljön a korábbi Lotus 78-ba, emiatt lett csak 5. az edzésen, majd vasárnap szintén a régi kocsival kényszerült indulni.

Peterson Lotus 79-ese a vasárnap reggeli bemelegítés után: ezért kellett a régi géppel induljon

Tehát, első zavaró tényező: Peterson nem a már-már megszokott helyéről, az 1. rajsorból indul, hanem a mezőny közepéről, ahol mindig előfordul valami kalamajka...

Második tényező: ez a bizonyos kalamajka. Rastelli indítóbíró türelmetlen volt. Míg az első sorban Andretti és Villeneuve, majd 2. és 3. rajtsor pilótái is álltak már, a hátsó alakzatokban még gurultak a kocsik, amikor megyomta a gombot, és zöldre váltott a lámpa. Akik még mozgásban voltak, repülőrajtot vettek, különösen az Arrowsszal versenyző Riccardo Patrese, aki olyan ügyesen és fürgén nyomult előre, hogy amikor a célegyenes vége felé szűkülni kezdett a pálya, fékezés helyett inkább kicsit meglökte James Hunt McLarenjét, aki viszont a mellette száguldó Petersonnak ment neki. Ronnie Lotusa a korlátba fúródott, majd visszalökődött a pálya közepére - és a mezőny hátsó fele pedig mind belé vagy egymásba rohant. Ráadásul a Lotus kigyulladt, ezért Hunt, Depailler és Regazzoni most ugyanazt kellett tegyék, mint két évvel korábban Merzarióéknak Lauda esetében: kihúzták a svédet a lángoló kocsiból.

Próbálják eloltani a kigyaulladt Lotus 78-ast, Petersont már kimentették

Teljes volt a káosz.

És itt jön a harmadik tényező: milyen orvosi ellátást kapott Peterson? A körülmények messze nem voltak olyanok, mint manapság. Például nem volt mentőhelikopter. Mentőautóból is csak kettő. Viszont azzal, amelyik közelebb volt, nem őt, hanem Vittorio Brambillát szállították el. Az olaszt egy elszabadult kerék találta fejbe, eszméletét vesztette, orrából-szájából ömlött a vér. Ehhez képest Peterson "jól volt" - legalábbis magánál volt, tudott kommunikálni, és bár láthatóan megégett és a lába is roncsolódottnak tűnt, indokoltnak látszott a kómás Brambilla elszállítása. A második mentő lassan araszolgatott a baleset közelébe, de a sok roncs miatt nem tudott teljesen elgurulni odáig. Nosza, Ronnie-t hordágyra pakolták és futólépésben igyekeztek vele a mentő felé. Amikor berakták, a kocsi elindult a legközelebbi kórháza, a Milánó északi részén, 20 kilométerre lévő Ospedale Niguardába. Nem öt percig tartott odáig az út... A tévében is arról beszéltek, hogy Peterson ugyan megsérült, de semmi súlyos, nem kell aggódni.

Míg az egyik mentő elszállította Brambillát, a másik kocsihoz hordágyon cipelték a svéd pilótát

Ez is relatív, persze, mi számít súlyosnak, hiszen Ronnie mindkét lába több helyen eltörött, de való igaz, még ha hónapokig is tartott volna a rehabilitációja, közvetlen életveszélyben nem volt.

Azt, hogy a kórházban pontosan mi történt órák hosszat, nem lehet tudni pontosan. Pierangelo Varolo, egy olasz ortopéd sebész, aki Svédországban járt egyetemre, a hírek hallatán felajánlotta segítségét, és este 8 óra tájban jelent meg a Niguardában. Visszaemlékezése szerint akkor már (vagy még) ott volt Andretti, Chapman, Fittipaldi és Ecclestone, továbbá Sid Watkins, aki három hónapja végezte a Forma-1 orvosi felügyeletét. És persze egy rakás újságíró, hírekre várva. A többségük buzgón cigarettázott.

Peterson a Niguarda klinikán, immáe bekötözve, orvosok kezei között - mégsem lett jó vége

Varolo így írta le tapasztalatait:

– A műtőben hét-nyolc orvos sürgölődött, épp a jobb combcsont operációját fejezték be, holott nem ez lett volna a legfontosabb, hanem az összeroncsolódott lábfej helyretétele. A combcsontot éppenséggel békén kellett volna hagyni, hiszen itt a legnagyobb az embólia veszélye. Pont Svédországban tanultam, hogy combcsont-töréssel akár néhány napot is lehet várni, míg műtétre kerül a sor, miközben folyamatosan figyelni kell a tüdő állapotát a zsírembólia veszélye miatt. A bal lábfejet kellett volna kezelésbe venni, de azzal nem történt semmi.

Peterson 3 óra körül kezdett magához térni az altatásból, illetve Varolo próbálta ébresztgetni, mérsékelt sikerrel. Gyakorló sebészként ekkor kezdett neki gyanús lenni a pilóta reakciója, és ő kérte a tüdőröntgent, amire 3.30-kor került sor.

A műtő baljóslatú feényei: Ronnie Peterson combcsont-műtéte következtében kapott zsírembóliát

– Amint ránéztem a felvételre, és láttam, hogy tüdő mennyire fedett és homályos, rögtön tudtam, hogy mi a helyzet és azt is, hogy szegénynek vége van.

Watkins úgy emlékszik, hogy hajnali 4-kor hívta fel valaki a kórházból, hogy Peterson állapota súlyosabbra fordult – és ő azonnal indult is a helyszínre. Chapmant, a Lotus főnökét már csak a halálhírrel ébresztették reggel 6 körül.

Varolo, már rég nyugdíjban, úgy véli, ha ugyanez a baleset Svédországban történik, Peterson ma is élne. Még akkor is tán, ha a balesetet követően nem a Niguardába vitték volna, hanem a reptérre, és onnan rögtön haza…

Az 1970-es évek egyik ikonikus versenyzőjét 1978. szeptember 11-én, reggel 6 órakor nyilvánították halottá

Egy biztos, a korszak egyik leggyorsabb és legnépszerűbb pilótájának halálát sorozatos apró véletlenek okozták. Csak ahogy Sir Jackie Stewart egyszer fejtegette: véletlenek nincsenek. Csupán annyi, hogy valaki, valakik egy adott pillanatban rosszul döntöttek vagy nem jól tették a dolgukat.

Negyven évvel ezelőtt, az 1978-as Olasz Nagydíj startja után elszenvedett baleset nyomán halt az az 1970-es évtized egyik leggyorsabb és legnépszerűbb pilótája, a svéd Ronnie Peterson. Meghalt, holott csak lábtörései voltak.

Pár perccel a csattanás után: a Lotus mellett fekszik Ronnie (égett, sárga overállban), az előtérben Regazzoni Shdow-ja és Hunt McLarenje

Ronnie Peterson egy csöndes svéd versenyző volt, ha a youtube-on rékeresünk egy-egy rövidke interjújára, nem beszél sokkal többet, mint manapság Kimi Räikkönen. Ő is a pályán szeretett szerepelni, és ezt meg is tette, méghozzá pokoli sebességre képesen. Igaz, mindössze 10 versenyt nyert, de az, hogy nem lehetett világbajnok 1973-ban vagy 1978-ban, nem annyira rajta, mint a körülményeken múlott. Néhány elvesztegetett szezon után úgy szerződött vissza a Lotushoz 1978-ra, hogy beleegyezett: a csapat deklaráltan No.1. pilótája az amerikai Mario Andretti, és amíg ő versenyben van, Peterson nem előzheti meg. Mivel a Lotus alapítója és főkonstruktőre, Colin Chapman erre az évadra fejlesztette tökéletesre a szárnyas autó (wing car) koncepcióját, a Lotus 79-esek voltaképp verhetetlenek voltak: mire Monzába ért a F1, Andretti 6, Peterson 2 futamot nyert. Elméletileg Petersonból még lehetett volna világbajnok, de mivel tudható volt, mi áll a szerződésében, és mivel mindenki biztos volt benne, hogy ez nem szegi meg, Andretti gyakorlatilag már bajnoknak számított, miként a csapat is.

Előre ittak a medve bőrére: Andretti, Peterson és (balra) Chapman a monzai rajt előtt

Peterson, aki 1973-ban, 1974-ben és 1976-ban is nyert az olasz pályán, tehát mondhatni, specialistának számított itt, 1978-ban nem sok örömét lelte az Olasz Nagydíjban. A saját Lotus 79-ese elromlott az időmérő idejére, így aztán a régi, Lotus 78-assal kellett részt vennie az időmérőn – ez volt első lépés a balesethez vezető úton, hiszen ha Ronnie a Lotus 79-cal teljesíti a kvalifikációt, valószínű, hogy nem az 5. helyen végez, hanem előrébb. A második lépés az ő hibája volt, amikor a vasárnap bemelegítőn (akkoriban fél óra „warm up” szerepelt a programban a verseny délelőttjén) kicsúszott, és az addigra megjavított saját Lotus 79-ese úgy összetört, hogy a startig már nem tudták megreparálni, tehát a futamon is a Lotus 78-asba kényszerült.

Peterson Lotus 79-ese a vasárnap délelőtti bemelegítés során tört össze, ezért kellett a régi Lotusszal indulnia

A harmadik lépés a versenybíró, Gianni Rastelli kapkodása volt. Az indítóbíró nem várta ki, hogy a formációs körről visszaérkező mezőny hátsó alakzatai is elfoglalják a helyüket és teljesen megálljanak. Már akkor pirosról zöldre váltotta a startlámpát, amikor az 5. rajtsortól hátrább lévők még gurultak. Így ezeknek a pilótáknak csak gyorsítani kellett, és a célegyenes végére, ahol jócskán összeszűkült a pálya, egyszerűen túl sokan voltak a kis helyen. A 12. helyről indult Riccardo Patrese James Huntnak koccant, a keresztbe forduló McLaren pedig Peterson Lotusát lökte a bal oldali korlátnak, ami szinte azonnal kigyulladt. A mezőny mögöttük száguldó része szinte kivétel nélkül ütközött, pár pillanat alatt roncsteleppé változtatva a pályát.

Teljes káosz a baleset helyszínén - mentőt véletlenül sem látni sehol 

Hunt, a francia Depailler és a svájci Regazzoni segítségével hamar kihúzták a svédet a lángoló Lotusból, és lefektették az aszfaltra. Huntot hősies viselkedése elismeréseképp az év végén a Svéd Királyi Autóklub aranyérmével tüntették ki.

És itt jön be a negyedik, a tragédia tán legfontosabb faktora: az idő. A nagy káoszban a mentés hihetetlenül gyatrán működött. Egyetlen mentő állt rendelkezésre, de mivel volt még egy sérült, az olasz Vittorio Brambilla, vele foglalkoztak. Valamelyest érthető, mert Brambillát fejen találta egy elszabadult kerék, és eszméletét vesztette – első látásra az ő állapota súlyosabbnak tetszhetett, mint Petersoné, akinek ugyan láthatóan voltak fájdalmai, de teljesen magánál volt és kommunikált kollégáival, Hunttal, Pironival és többiekkel. Amit nem lehetett tudni, hogy a két lábszárán és lábfején összesen 27 törés keletkezett a becsapódáskor, és ezeket is minél gyorsabban el kellett volna látni. A régi felvételeken jól megfigyelhető, amint nagy sokára érkezik egy másik mentő, de a szerte heverő F1-es roncsok miatt elég messze tud csak megállni, és a hordágyra pakolt Petersonnal több száz métert tesznek meg laza futólépésben a mentőig…

Mire a második mentőautó előkerült és Petersont odacipelték, valószínűleg már késő volt  

Minden lassan, körülményesen, szervezetlenül zajlott. A sérültet előbb bevitték a pálya ambulanciájára, majd onnan a közeli Niguarda kórházba. Itt sem uralkodtak épp ideális állapotok – amikor már este, a lerövidített futam után (Lauda nyert Andretti és Villeneuve 1 perces büntetése miatt) Chapman és Andretti megérkezett, hogy Ronnie után érdeklődjenek, megdöbbentek, milyen kosz van, cigarettacsikkek hevertek a folyosó padlóján. Minden esetre megnyugtatták őket, hogy bár Peterson törései súlyosak, de pár hónap alatt simán rendbe fog jönni.A Forma-1 nyár elején kinevezett főorvosa, Sid Watkins londoni idegsebész Life at the Limit című könyvében arról írt, hogy a pálya orvosi helyiségébe ő maga alig tudott bejutni, annyi zsurnaliszta, nézelődő és beszivárgott tifosi tömörült a sérül körül. Ahogy megjegyezte: „Valaki a lábam között kibújva próbált fotókat csinálni – egy jó nagyot belerúgtam!”. Vagyis, enyhén szólva sem voltak professzionálisak a körülmények…

Peterson a kórházban: törései, felületi égései nem voltak életveszélyesek - mégis meghalt

A professzor hajnalban tudta meg, hogy nagy a baj, mert a szétnyílt csontokból a hosszú várakozási idő alatt csontvelő-részecskék szivárogtak, amik bekerültek Peterson vérkeringésébe, és elzárták az ereket: egyszer csak leállt a veséje, a tüdeje, és miután az agya nem kapott vért, a klinikai halál állapotába került, majd elhunyt.

Mindenki megdöbbent a hír hallatán. Andretti, e pillanatban már világbajnok, ezt mondta: - Mennyire nem így képteltem el! Milyen jó lett volna örülni a bajnokságnak, a győzelemnek, de most mindez mellékessé vált.

Ronnie Peterson (1944-1978) a kórházban felállított ravatalon hétfő reggel

Peterson egy évtized alatt kereken harminc, komolyabb balesetet szenvedett, háromszor került kórházba. Egyszer, még 1969-ben egy fejjel lefelé történt landolás után eltörött a nyaka is, akkor majd’ egy fél évet ki kellett hagynia.

A Peterson-tragédiának, a mentés és a szervezés terén tapasztalt anomáliáknak alapvető befolyása volt Watkins prof tevékenységére, ahogy a következő két évtizedben felépített a F1-es orvosi ellátást és mentést, hiszen a gyors és hatékony beavatkozásnak köszönhetően mentették meg többek között Gerhard Berger (Imola 1989) vagy Martin Donnelly (Jerez 1990) életét.

Az biztos, hogy az 1922 óta üzemelő monzai pálya legendájához sajnos az is hozzátartozik, hogy itt lelte halálát Wolfgang von Trips (1961), Jochen Rindt (1970) és szeptember 10-én pontosan negyven éve, Ronnie Peterson is.

A Szuper Svéd legendája azóta is él, szülővárosában, Örebroban múzeum és egy (kissé fura) szobor őrzi emlékét.

Az örebroi temetésen a pilótatársak - Scheckter, Fittipaldi, Lauda, Watson és a háttérben a rákos beteg Nilsson - vitték a koporsóját.

Amikor a bécsi Rindt Múzeumot megalapító és működtető Erich Walitsch 1995-ben meglátta az összetört, rozsdás Lotus 72-est, azt érezte: - Számomra akkor másodszor is meghalt Jochen. A monzai baleset immár 48 éve történt, ma Rindt még mindig csak 76 éves lenne.

Jochen Rindt 1970-ben magabiztosan száguldott a világbajnokság felé - haláláig

A grazi Griesgasse egyik kiskocsmájának Formel Eins a neve. A tulaj csak déli egykor nyit, éjfélig megy az üzem. Törzsvendégek járnak ide. Söröznek, isszák a Gössert, a Puntigamert, kártyáznak. A fejük fölött, a falon egy bekeretezett újságoldal. A helyi lap, a Kleine Zeitung 1970. szeptember 6-i számának címoldala. Óriási, fekete betűkkel csak ennyi áll rajta: JOCHEN RINDT IST TOT

Az osztrákok vallják, hogy Rindt halála számukra olyasmi sokk volt, mint a Kennedy-gyilkosság, vagy majdan John Lennon lelövése: az emberek ma is pontosan meg tudják mondani, mit csináltak, hol voltak, amikor megtudták, Rindt nincs többé. Ahogy alkalmi sörpartnerem mondja beszívott ajakkal:

- Ja, der Jochen, der war ein echter Typ.

Valahogy úgy: - A Jochen, na ő aztán volt egy figura!

Karl Jochen Rindt ugyan a németországi Mainzban született, de egy éves krától Grazban élt és osztráknak vallotta magát 

És ezt sokan állítják. Többek között a versenyzők közül legjobb barátja, svájci szomszédja, Jackie Stewart is:

- Rindt volt közülünk a leggyorsabb. Az autója nem volt mindig a legjobb, de ha a technika engedte, Rindtet képtelenség volt megfogni.

A pőre számadatok nem sejtetik a kivételes klasszist: Rindt 1964-1970 között kereken 60 versenyen indult, 6-szor nyert, 10-szer állt az első rajtkockában. Győzelmeit 9 hónapon belül érte el: az 1969-es USA Nagydíjon kezdődött a nagy sorozat a Lotusszal, ami az 1970-es Német Nagydíjon ért véget. Rindt négyszer nyert zsinórban, és toronymagas favorit volt hazája első steiermarki versenyén is, ahol, ez a sors fintora, motorhiba miatt kiesett. Monzában már megnyerhette volna a bajnokságot.

Jochen és Nina - a finn modell és az oszták pilóta szinte ikonikus jelenséggé vált rövid idő alatt

Pénteken csak a 4. volt a szabadedzésen, három Ferraris állt az élen, Jacky Ickx, Clay Regazzoni és Ignazio Giunti.

- Ők csak ünnepeljenek ma - mondta Rindt -, én inkább holnap szeretnék. Szerintem legalább egy másodpercet tudok faragni az időn, és az elég kell legyen a pole-hoz. A péntek történetéhez tartozik még, hogy Emerson Fittipaldi a Parabolica kanyarban kicsúszott, a védőkorlátba rohant, de megúszta.

 Este még egy gálán is részt vett, ahol Stewarttal és a motoros bajnok Agostinivel együtt őt is kitüntették a "küzdőszelleméért".

Szombaton, szeptember 5-én, Monzában a szokásos módon készülődtek az Olasz Nagydíj időmérő edzésére. Illetve, mégsem. Colin Chapman, a Lotus 72-es modell zseniális konstruktőre azt találta ki, hogy a gépeket terelőszárny nélkül futtatja. Rindtnek már akadt egynéhány oltári balesete a Lotussal, a legemlékezetesebb tán a 1969-es barcelonai volt, amikor akkorát bukott, hogy még a kocsi kormánya is összevissza görbült (a Walitsch-féle múzeum birtokában van ma, Nina Rindt ajándéka…).

Rindt ezt az 1969-es barcelonai balesetet még túlélte - már Lotusszal 

Jochen Rindt 1969. május 9-i keltezéssel, ezután a barcelonai balesete után (kettétört a hátsó szárny, a Lotus 49-es a korlátba vágódott, a csurom véres Rindtet a korábban szintén ugyanilyen balesetet szenvedett csapattárs, Graham Hill húzta ki a roncsból) levelet írt főnökének, Colin Chapmannek.
„Nos, Colin, az egészről a következőket gondolom. Öt éve versenyzek a F1-ben, és eddig csak egyszer hibáztam (nekimentem Chris Amonnak Clermont Ferrand-ban), és egyetlen balesetem volt váltóhibából kifolyólag Zandvoortban, máskülönben nem történt velem semmi veszélyes. Ez a helyzet viszont nagyon gyorsan megváltozott, mióta a te csapatodhoz szerződtem. Levin, Eifelrace, FII, felfüggesztés és most a barcelonai.
Az igazat megvallva, a te autóid olyan gyorsak, hogy akkor sem vesztenének a versenyképességükből, ha néhány dekával nehezebbek lennének azáltal, hogy a gyenge részeket megerősítenéd. Mi több, azt gondolom, jobban oda kellene figyelned arra, hogy mivel foglalkoznak bizonyos alkalmazottaid, szerintem, akkor a felfüggesztések a FII-esen biztosan másképp néznének ki. Kérlek, gondold át a felvetéseimet, mert csak olyan autót vagyok képes vezetni, amiben legalább kis bizodalmam van, mivel a teljes bizalomvesztés elérése már eléggé közel kerültem.”
Kőkemény, de érthető - nem?

Máshol, egy interjúban ezt is kijelentette:

- A Lotusszal vagy világbajnok leszek, vagy halott.

A Colin Chapman megalkotta Lotus 72 új standardot állított fel a Forma-1-ben

Ott, akkor, Monzában sem tetszett neki Chapman megoldása. Csapattársa, John Miles egyenesen megtagadta, hogy ezzel a géppel akár csak még egy kört is tegyen, de Jochen csak magában morgott. Az időt is húzták a szervezők, előbb Regazzonit köszöntötték a születésnapján, majd az egyik autó elsodort egy fotóst. Az osztrák tévé stábja a monzai boxutcában már azt próbálgatta, hogy másnap, Rindt esedékes vb-címe után miképp csinálják majd az élő interjút az első osztrák bajnokkal. A Motorama műsorba fel is vesznek egy rövid anyagot, de már közben megy az edzés. - Szerintem túl nagy a zaj - mondja Rindt a szerkesztő Lucky Schmidtleitnernek. - Hallgassátok meg, használható-e. Ha nem, felvesszük még egyszer, amikor visszajöttem...

Rindt pedig a pályán egyre gyorsabb köröket futott: 1:27,59 után 1:27,24 és végül 1:26,65. Megelőzte Hulme-ot. Aztán, ahogy az már lenni szokott, egyszerre csak "halálos csönd" lett az autódromban. A pályáról lassan gurultak vissza a kocsik a garázsok elé, a boxutca végén pirosra váltott a lámpa.

Kedves kollégám, Helmut Zwickl, az osztrák Forma-1-es újságírás egyik nagy öregje így emlékszik vissza még ma is lúdbőrözve a történtekre:

- Yes, Rindt - ezt hallottam valakitől. Láttam, amint Stewart a Lotus-boxhoz siet, felugrik a boxfalra, mond valamit Nina Rindtnek, aki elrakja a stopperjét és a táblázatot, amin a köridőket vezette. Chapman is ott áll, a hajába túr, valahová messze néz, a tekintete üres, zavart, majd lehajtja a fejét, az olajfoltos aszfaltot bámulja. Az egyik szerelő egy csavarkulccsal játszik idegességében, s mint aki nem tudja, mit tesz, akár egy gyerek, oda-odakoccantja a fémet a boksz falához, mintha egy torz dallamot játszana. Frank Williams az órájára nézett: 15.35-öt mutatott.

A monzai Parabolica kanyar bejárata 1970. szeptember 5-én: a roncs, immár a halott Rindt nélkül

Hulme, aki Rindt mögött haladt, az faggatózok gyűrűjében szűkszavúan mesélte, amit látott:

- A Parabolicában repült ki - Elég csúnyán nézett ki... A kocsi egyszer csak balra húzott, neki a védőkorlátnak... A kerekek repültek mindenfelé... Benn maradt az autóban, nem szállt ki...

Nem, mert szinte azonnal meghalt. Eddig alig esett szó róla, mert olyan hajmeresztő: a korlát vasa, ahová belefúródott a Lotus orra, szabályszerűen levágta a versenyző egyik lábfejét. Két perc alatt elvérzett. Bernie Ecclestone, aki Rindt menedzsere volt, gyalog rohant a boxok felől a Parabolicába. Tenni már ő sem tehetett semmit. Visszafelé csak a fehér színű, véres sisakot és az egyik versenyzőcipőt hozta a kezében.

Nina Rindt ekkor egy papot lát meg, s bár Stewart azzal nyugtatgatja, hogy Monzában mindig hemzsegnek a papok, ez a tiszteletes egyenesen hozzájuk lép, és kezét Nina vállára téve csak ennyit mond:

- Bátorság, Signora Rindt.

Ecclestone és Chapman a milánói Niguarda Klinikára robogott, de ott csak a halál tényének megerősítését kapták.

Az osztrák rádió és televízió, megszakítva adásukat néhány perccel 6 óra előtt közölték a visszavonhatatlan hírt: Jochen Rindt Monzában meghalt.

Hat nappal később, szeptember 11-én tartották a temetést Grazban. A Forma-1-es "család" (amelyik abban az évben nem először vett részt temetésen, Zandvoortban Piers Courage halt meg) 34 különböző méretű és rangú repülővel érkezett a stájer fővárosba. Joakim Bonnier ezt mondta a sírnál:

- Bármi is történjék a hátralévő három futamon, az 1970-es év egyetlen és valós világbajnoka Jochen Rindt marad.

És tényleg így történt.

A nagyvilág így látta utoljára Rindt halálautóját: egy kampón lóbálózva szállították el, úgy tűnt, örökre

Itt jöjjön akkor néhány szó a roncsról. Az olasz államügyészség azonnal lefoglalta az összetört Lotus 72-öt: utoljára egy daruskocsi kampóján himbálózva látta a világ. Amúgy visszavitték a garázssorra, betették egy üres boxba, amit lelakoltak, és két carabinieri állt őrt, amíg el nem szállították. A Lotus-kamion a két megmaradt, ép versenykocsival (Miles és Fittipaldi Lotusai) hat óra tájt gyorsan elhagyta a monzai paddockot, nehogy azokat is lefoglalják. A baleset hivatalos vizsgálata szeptember 14-én kezdődött meg, a jelentés 37 oldalt tett ki és fékhibát állapított meg. Chapmant felmentették a „gondatlanságból elkövetett emberölés” vádja alól, és 1976-ban (!) telexen üzentek neki, hogy hazaviheti a roncsot. Chapman azonban nem mozgatta a füle botját se, így aztán a kocsi maradéka egy monzai roncstelepre került, ahol a szabad ég alatt rozsdásodott tovább - egészen 1985-ig. Akkor tűnt fel egy ingatlan-befektetőnek, aki csupán a szállítási költségek fejében elvihette a Lotust. Ám ő maga igazából a Lolák iránt érdeklődött, így keresett egy Lotus-gyűjtőt, akivel végül cseréltek. Így került a halál-autó egy, a baleset színhelyétől alig 2 kilométerre fekvő bádoggarázsba, ahol jelenleg is pihen, immár megóvva a további romlástól.

Rindt Lotusának roncsa évtizedekkel később került elő egy olasz garázsból

Enzo Ferrari számára a monzai Olasz Nagydíj bizonyos értelemben fontosabb volt, mint a világbajnoki cím.

Piero Ferrari, aki először az 1961-es futamon volt jelen, így mesélte nekem: - Apám mindig azt kérte a csapattól, a mérnököktől és persze a pilótáktól: a legjobb autót, a legjobb motort vigyétek, és a legjobb teljesítményt nyújtsátok a rajongóknak!

Maga Enzo, aki amúgy sosem bújt elő maranellói sasfészkéből, a szombati edzésre mindig ellátogatott Monzába. Itt aztán, mint a F1 pápája megtartotta a maga kis audenciáit, de magát a versenyt természetesen már otthon követte figyelemmel, az 1950-es évek végétől televízión.

Enzo Ferrari szombati inspekciója Monzában, 1961-ben

Az biztos, hogy a csapatok közül a legtöbbször a Ferrari nyert Monzában, összesen 19-szer, majd jön a McLaren 12 győzelemmel és Mercedes 10-zel – köztük az utóbbi négy évvel, vagyis 2014-2017 között csak az Ezüstnyilak nyertek, míg a Ferrari utoljára 2010-ben, még Feranando Alonsóval…

Ami a múltat illeti, Monza a sok siker mellett tragédiákat is hozott. Míg Alberto Ascari a Forma-1-ben 1951/52-ben diadalmaskodott, három évvel később egy sportkocsi kipróbálása közben, (orrtöréssel és agyrázkódással járó) monacói balesete után három nappal, azon a helyen lelte a halálát, amit sok-sok éve Variante Ascari néven emlegetnek…

Philip Hill 1960-ban nyert Monzában, és ez volt utolsó GP-siker a sportág történetében, amit orrmotoros autóval értek el. Egy évvel később Hill ugyanitt világbajnok lett – de tragikus körülmények között. Csapattársa, Wolfgang von Trips volt a legádázabb ellenfele, és kettejük közül kellett kikerüljön az 1961-es világbajnok. Von Trips a verseny 2. körében karambolozott a Parabolica-kanyar előtt, és 13 (többségében svájci) nézőt rántott magával a halálba. Hill megint nyert, és ő lett a bajnok…

Von Trips balesetének helyszíne - a pilóta és 13 néző halt meg aznap

Majdnem egy évtizeddel később, 1970-ben a szombati edzésnapon halt meg Jochen Rindt (Lotus) egy fékhiába miatt – ugyanott, ahol von Trips is. Másnap viszont új győztest avattak, Clay Regazzoni a Ferrarival mindössze élete 5. versenyén nyerni tudott, míg szegény Rindt holtában „versenyzett” tovább a másik ferrarissal, Jacky Ickx-szel.

Regazzoni 1975-ben megismételte sikerét, csak akkor még tetézte az olaszok örömét, hogy a futamon 3. helyen célba érő Niki Lauda 11 év után visszahódította a világelsőséget Maranellónak.

Volt minek örülni 1975-ben: Regazzoni (jobbról) nyert, Lauda pedig világbajnok lett

1979-ben Jody Scheckter biztosította be Monzában a bajnoki címét egy győzelemmel – ám a következő sikerre 1988-ig kellett várni. Abban az évben a 16 futamból 15-öt a McLaren-Hondák nyertek, és Monzában sem volt sok esélye a Ferrarinak. Ám Alain Prost gépe kivételesen felmondta a szolgálatot, míg a versenyben vezető Ayrton Senna bemutatta egyik, rá néha oly jellemző, türelmetlen manőverét: ott és akkor akarta lekörözni Jean-Louis Schlessert, amikor nem lehetett. A McLaren kipördült, fennakadt a rázószegélyen, és ezzel a Berger-Alboreto páros állt az élre, majd nyert is. Mindenki egy véleményen volt: a három hete elhunyt Enzo Ferrari intézte „odafent”.

Alboreto (balról) és Berger az 1988-as Olasz Nagydíj dobogóján

A Schumacher-korszakban 1996-2006 között összesen 7 monzai sikerül született, noha kettőt Barrichello neve mellé könyveltek el.

Fernando Alonso pedig, aki 2010-ben érkezett a Ferrarihoz, Monzában is győzni tudott – csak a vb-cím nem jött neki össze vörös színben.

2018 lehet a fordulópont? Kimi Räikkönen pole-ja és a teljes Ferrari-első rajtsor e tekintetben sokat ígérő!

Utóirat, vasárnap este: egyelőre nem úgy fest a dolog...

Räikkönen idei első pole-ját épp Monzában szerezte meg