f1classic

Minden Forma-1-es tragédiának megvan a maga előtörténete, anatómiája. A svéd Ronnie Peterson 1978. szeptember 10-én karambolozott súlyosan az Olasz Nagydíj startja után és 11-én hajnalban halt meg. De végül is miért?

A baleset utáni pillanatok: Petersont már kihúzták a roncsból és a pálya aszfaltján fekszik...

Nem kell különösebb nyomozást végezni, csupán szép sorjában összerakni azokat momentumokat, amik végül a szupersztár svéd tragédiájához vezettek. Peterson 1978-ra szerződött vissza a Lotuhoz, elfogadva, hogy a csapat No.1. pilótája az amerikai Mario Andretti. Ettől függetlenül kétszert nyert és összeszedett egy sereg 2. helyet, amikor Colin Chapman csodás Lotus 79-esével Mario egyre-másra győzedelmeskedett.

Monzába érve már csak Peterson tudta volna legyőzni Andrettit - ami azonban voltaképp kivitelezhetetlen volt az egyezségük miatt. Ettől függetlenül Peterson nagyon akart, hiszen itt már háromszor (1973, 1974, 1976) nyert, és nyilván szépen akart búcsúzni az európai szezontól. De a szerencse nem állt melléje. Kétszer karambolozott a Lotus 79-essel, szombaton és a vasárnap reggeli bemelegítésen is a hátsó fékek rendetlenkedtek. Ezért Peterson az időmérőn át kellett üljön a korábbi Lotus 78-ba, emiatt lett csak 5. az edzésen, majd vasárnap szintén a régi kocsival kényszerült indulni.

Peterson Lotus 79-ese a vasárnap reggeli bemelegítés után: ezért kellett a régi géppel induljon

Tehát, első zavaró tényező: Peterson nem a már-már megszokott helyéről, az 1. rajsorból indul, hanem a mezőny közepéről, ahol mindig előfordul valami kalamajka...

Második tényező: ez a bizonyos kalamajka. Rastelli indítóbíró türelmetlen volt. Míg az első sorban Andretti és Villeneuve, majd 2. és 3. rajtsor pilótái is álltak már, a hátsó alakzatokban még gurultak a kocsik, amikor megyomta a gombot, és zöldre váltott a lámpa. Akik még mozgásban voltak, repülőrajtot vettek, különösen az Arrowsszal versenyző Riccardo Patrese, aki olyan ügyesen és fürgén nyomult előre, hogy amikor a célegyenes vége felé szűkülni kezdett a pálya, fékezés helyett inkább kicsit meglökte James Hunt McLarenjét, aki viszont a mellette száguldó Petersonnak ment neki. Ronnie Lotusa a korlátba fúródott, majd visszalökődött a pálya közepére - és a mezőny hátsó fele pedig mind belé vagy egymásba rohant. Ráadásul a Lotus kigyulladt, ezért Hunt, Depailler és Regazzoni most ugyanazt kellett tegyék, mint két évvel korábban Merzarióéknak Lauda esetében: kihúzták a svédet a lángoló kocsiból.

Próbálják eloltani a kigyaulladt Lotus 78-ast, Petersont már kimentették

Teljes volt a káosz.

És itt jön a harmadik tényező: milyen orvosi ellátást kapott Peterson? A körülmények messze nem voltak olyanok, mint manapság. Például nem volt mentőhelikopter. Mentőautóból is csak kettő. Viszont azzal, amelyik közelebb volt, nem őt, hanem Vittorio Brambillát szállították el. Az olaszt egy elszabadult kerék találta fejbe, eszméletét vesztette, orrából-szájából ömlött a vér. Ehhez képest Peterson "jól volt" - legalábbis magánál volt, tudott kommunikálni, és bár láthatóan megégett és a lába is roncsolódottnak tűnt, indokoltnak látszott a kómás Brambilla elszállítása. A második mentő lassan araszolgatott a baleset közelébe, de a sok roncs miatt nem tudott teljesen elgurulni odáig. Nosza, Ronnie-t hordágyra pakolták és futólépésben igyekeztek vele a mentő felé. Amikor berakták, a kocsi elindult a legközelebbi kórháza, a Milánó északi részén, 20 kilométerre lévő Ospedale Niguardába. Nem öt percig tartott odáig az út... A tévében is arról beszéltek, hogy Peterson ugyan megsérült, de semmi súlyos, nem kell aggódni.

Míg az egyik mentő elszállította Brambillát, a másik kocsihoz hordágyon cipelték a svéd pilótát

Ez is relatív, persze, mi számít súlyosnak, hiszen Ronnie mindkét lába több helyen eltörött, de való igaz, még ha hónapokig is tartott volna a rehabilitációja, közvetlen életveszélyben nem volt.

Azt, hogy a kórházban pontosan mi történt órák hosszat, nem lehet tudni pontosan. Pierangelo Varolo, egy olasz ortopéd sebész, aki Svédországban járt egyetemre, a hírek hallatán felajánlotta segítségét, és este 8 óra tájban jelent meg a Niguardában. Visszaemlékezése szerint akkor már (vagy még) ott volt Andretti, Chapman, Fittipaldi és Ecclestone, továbbá Sid Watkins, aki három hónapja végezte a Forma-1 orvosi felügyeletét. És persze egy rakás újságíró, hírekre várva. A többségük buzgón cigarettázott.

Peterson a Niguarda klinikán, immáe bekötözve, orvosok kezei között - mégsem lett jó vége

Varolo így írta le tapasztalatait:

– A műtőben hét-nyolc orvos sürgölődött, épp a jobb combcsont operációját fejezték be, holott nem ez lett volna a legfontosabb, hanem az összeroncsolódott lábfej helyretétele. A combcsontot éppenséggel békén kellett volna hagyni, hiszen itt a legnagyobb az embólia veszélye. Pont Svédországban tanultam, hogy combcsont-töréssel akár néhány napot is lehet várni, míg műtétre kerül a sor, miközben folyamatosan figyelni kell a tüdő állapotát a zsírembólia veszélye miatt. A bal lábfejet kellett volna kezelésbe venni, de azzal nem történt semmi.

Peterson 3 óra körül kezdett magához térni az altatásból, illetve Varolo próbálta ébresztgetni, mérsékelt sikerrel. Gyakorló sebészként ekkor kezdett neki gyanús lenni a pilóta reakciója, és ő kérte a tüdőröntgent, amire 3.30-kor került sor.

A műtő baljóslatú feényei: Ronnie Peterson combcsont-műtéte következtében kapott zsírembóliát

– Amint ránéztem a felvételre, és láttam, hogy tüdő mennyire fedett és homályos, rögtön tudtam, hogy mi a helyzet és azt is, hogy szegénynek vége van.

Watkins úgy emlékszik, hogy hajnali 4-kor hívta fel valaki a kórházból, hogy Peterson állapota súlyosabbra fordult – és ő azonnal indult is a helyszínre. Chapmant, a Lotus főnökét már csak a halálhírrel ébresztették reggel 6 körül.

Varolo, már rég nyugdíjban, úgy véli, ha ugyanez a baleset Svédországban történik, Peterson ma is élne. Még akkor is tán, ha a balesetet követően nem a Niguardába vitték volna, hanem a reptérre, és onnan rögtön haza…

Az 1970-es évek egyik ikonikus versenyzőjét 1978. szeptember 11-én, reggel 6 órakor nyilvánították halottá

Egy biztos, a korszak egyik leggyorsabb és legnépszerűbb pilótájának halálát sorozatos apró véletlenek okozták. Csak ahogy Sir Jackie Stewart egyszer fejtegette: véletlenek nincsenek. Csupán annyi, hogy valaki, valakik egy adott pillanatban rosszul döntöttek vagy nem jól tették a dolgukat.

A Magyar Nagydíj sajtótermében szomszédom a F1-es újságírás nagy öregje, Fredrik Af Petersens volt. Naná, hogy megragadtam az alkalmat egy kis társalgásra – a múltról. A Svéd Nagydíj és a svéd pilóták múltjáról, amiről ő annak idején élőben tudósított.

Miután Peterson, majd Nilsson is meghalt 1978 őszén, szinte automatikus volt a Svéd Nagydíj megszűnése?

Voltaképp igen. Főleg Peterson halála volt egy hatalmas sokk az egész országnak. Addig is tudtuk, persze, hogy pilóták meghalnak a versenypályán, de hogy ő is? A Monacói és a Francia Nagydíj között lett volna az 1979-es svéd futam, ám hosszas hezitálás után úgy döntöttek, hogy túl nagy anyagi kockázat lenne, svéd pilóták nélkül. Az emberek pedig bizonyos értelemben el is fordultak a Forma-1-től, ahol ilyen szörnyűségek történnek, hogy Ronnie meghalhat.

Amikor aztán az 1980-as években Setefan Johansson szerepelt a F1-ben, nőtt a sportág iránti érdeklődés?

Nőtt, kétségtelen, de hát tudjuk, hogy Johansson, bármennyire népszerű is volt, főképp amikor a Ferrarival és a McLarennel ment, sosem volt olyan sikeres, mint Ronnie. Akkora érdeklődést biztos nem generált, ami a Svéd Nagydíjnak akár az ötletét is felvetette volna. Aztán az utóbbi években Erissson szereplése során is fellángolt a F1-es láz, de most már végképp esélytelen egy futam.

Mi lett Anderstorppal?

Ugye, az a pálya egy repülőtér része volt, ezért is volt viszonylag egyszerű és olcsó fenntartani, mert a reptér amúgy is működött egész évben. Fel van újítva, versenyeket is rendeznek rajta, de F1-re nem alkalmas már.

Peterson mítosza máig él, igaz?

Abszolút. Ő tényleg egy nemzeti ikon. Pár éve, amikor a Supersvéd című filmet forgattuk, természetesen megkerestük a régi csapattársakat is. Hosszas egyeztetés után Mario Andretitől a titkárnőjén keresztül kaptunk egy negyedórát. Átrepültünk az USA-ba, elkezdtük… És Mario két órán át mesélt és mesélt, nem tudta abbahagyni. Fittipaldi maga jelentkezett, hogy el akarja mondani az emlékeit. Saját pénzén átrepült Brazíliából Floridába, hogy találkozhassunk és Ronnie-ról beszéljen. Ezek azért jeleznek valamit…

Úgy tudom, ennek ellenére az örebroi Peterson Múzeum mégis bezárt. Hogy lehet ez?

Ez egy szomorú történet. A múzeum magánvállalkozás volt, Ronnie testvére és a régi barátai hozták létre, és a város vállalta a fenntartását. Néhány évig működött, nyilván sokan elzarándokoltak ide. De aztán új városvezetés lett, akiket láthatólag nem érdekelt a dolog, mert egyszer csak nem adtak több támogatást. A vállalkozás meg nem tudta vállalni a költségeket, ezért a múzeum sajnos bezárt.

Ezek szerint még Svédországban sem lehet mindenki próféta a saját szülővárosában… - ezt már csak én teszem hozzá szomorúan.  

Förbannade78 – Az a pokoli '78 – címmel készült film arról az évről, amikor néhány hónap alatt megszűnt a svéd Forma–1, ami olyannyira meghatározó volt az 1970-es években. Gunnar Nilssonról már az év elején lehetett tudni, hogy rákkal küszködik, Ronnie Peterson meghalt az Olasz Nagydíjat követő napon, az 1973 óta létező Svéd Nagydíjat törölték a versenynaptárból.

1977-ben még együtt a pályán: Petersson Tyrrellben (3), Nilsson Lotusszal (6)

A rendező, Jonas Vesanto így beszélt minderről:

– Svédországban ez a generáció úgy nőtt fel, hogy a játékok polcán szinte mindenkinél ott állt egy fekete JPS-Lotus. Aztán azon rémes reggelen, nyolc évesen megtudtam, hogy Ronnie meghalt. Micsoda? Hiszen csak a lábát törte! És két hónappal később Nilsson is halott volt. Az egész hihetetlen volt. Abban az évben adta először élőben a svéd tévé a futamokat, nyáron egész ország Forma–1-es lázban égett, azt vártuk, hogy Peterson világbajnok lesz. Már az keserű csalódás volt, hogy kiderült, csupán No.2. pilóta a Lotusnál. De aztán jött a tragédia. Emlékszem, voltak olyan politikai hangok is, amik azt sürgették, hogy nálunk be kell tiltani az autósportot... Azért kezdtem el forgatni a Förbannade78-at, hogy megtudjam, mit is jelentett Peterson és Nilsson az embereknek. Keresztbe-kasul utaztam az országban, interjúkat készítettem. És azt láttam, hogy erre a két versenyzőre felnéztek. Igaz, el voltunk kényeztetve: Björn Borg zsinórban nyerte a wimbledoni bajnokságokat, Ingemar Stenmark a síben bizonyult verhetetlennek, az ABBA a csúcson volt, de mégis, a Peterson-Nilsson páros külön helyet foglalt és foglal el a svédek szívében!

Milyen érdekes, hogy Nilsson egyetlen győzelmekor (1977, Belga Nagydíj - Zolder), Petersson is ott állt a dobogón 3-ként 

Mi is történt, nézzük kronologikusan.

1977-ben Gunnar Nilsson a Colin Chapman vezette Lotus csapatnál második szezonját teljesítette, és megszerezte első győzelmét Belgiumban. Az ázsiója felszökött, és már meg is egyezett egy újonnan alakult csapattal, az Arrowsszal, hogy átmegy hozzájuk első számú pilótának. Amiből nem lett semmi: a télen Nilssonnál rákot állapítottak meg, és ettől fogva gyakorlatilag a londoni Charing Cross Kórház rákosztályán töltötte az idejét. Az 1978-ban még ugyan megjelent egy-egy futamon, a kemoterápia miatt immár teljesen kopaszon, ám természetesen bízott a gyógyulásában.

Furcsa gondolat, hogy mi történt volna Monzában, ha abban az Arrowsban nem Patrese, hanem Nilsson ül – ugyanúgy előre nyomult volna-e Rastelli bíró korai rajtjelére, és neki ütközött volna-e Peterson Lotusának?

Együtt a pályán 1978-ban, de mennyire másképp. A nagybeteg Nilsson már csak egy-egy futamra látogathatott el

De persze ilyen kérdés nincs is...

Nilsson a kórházi tartózkodása során nagyon szoros, baráti kapcsolatba került a kórház orvosgárdájával, a teljes személyzettel. Tisztában volt vele, hogy az egészségügyisek milyen ádáz harcot vívnak a kór ellen, sok esetben milyen nehéz körülmények között; különösen megrázta a beteg gyerekek sorsa, akiket alig néhány évesen ragadott magával a rák. Ezért döntött úgy, hogy létre hozza Gunnar Nilsson Rák Alapítványt (www.cancerstiftelsen.se), ami mára komoly szervezetté nőtte ki magát: különböző programokat, fiatal rákkutatókat támogat több millió svéd korona értékben.

De amilyen a sors, a két F1-es pilóta közül nem ő halt meg előbb.

Gunnar Nilsson és Ronnie Petersson, az 1970-es évek svéd ászai 

A végstádiumban lévő Nilsson volt az, aki ott kellett gyalogoljon barátja, Ronnie Peterson koporsója mögött. A boncolás után, szeptember 13-án repült el Chapman fekete privátgépe Ronnie holttestével Svédországba, a szülőhelyére, Örebroba. A temetésre szeptember 15-én került sor, a koporsót John Watson, Emerson Fittipaldi, James Hunt, Niki Lauda, Jody Scheckter és Ake Strandberg vitte, mögöttük Nilsson.

Petersson temetés Örebroban - Nilsson még ott tudott lenni...

Az a Nilsson, akinek még két hónapja volt hátra: november 20-án hunyt el Londonban.

Svédország egy csapásra Forma–1-es pilóta nélkül maradt.

A Svéd Nagydíj sorsa is megpecsételődött ezzel. Az anderstorpi pályán csak öt éve, 1973-tól rendeztek futamokat, tehát pilótáik fénykorában, ám egyikük sem tudott odahaza nyerni. 1979-től pedig versenyük sem volt több: sem érdeklődés, sem pénz nem volt már ekkor Svédországban a Forma–1-re. Csak a gyász maradt, és az emlékezés.

Förbannade – a svédeknek tényleg pokoli év volt az az 1978-as...

Negyven évvel ezelőtt, az 1978-as Olasz Nagydíj startja után elszenvedett baleset nyomán halt az az 1970-es évtized egyik leggyorsabb és legnépszerűbb pilótája, a svéd Ronnie Peterson. Meghalt, holott csak lábtörései voltak.

Pár perccel a csattanás után: a Lotus mellett fekszik Ronnie (égett, sárga overállban), az előtérben Regazzoni Shdow-ja és Hunt McLarenje

Ronnie Peterson egy csöndes svéd versenyző volt, ha a youtube-on rékeresünk egy-egy rövidke interjújára, nem beszél sokkal többet, mint manapság Kimi Räikkönen. Ő is a pályán szeretett szerepelni, és ezt meg is tette, méghozzá pokoli sebességre képesen. Igaz, mindössze 10 versenyt nyert, de az, hogy nem lehetett világbajnok 1973-ban vagy 1978-ban, nem annyira rajta, mint a körülményeken múlott. Néhány elvesztegetett szezon után úgy szerződött vissza a Lotushoz 1978-ra, hogy beleegyezett: a csapat deklaráltan No.1. pilótája az amerikai Mario Andretti, és amíg ő versenyben van, Peterson nem előzheti meg. Mivel a Lotus alapítója és főkonstruktőre, Colin Chapman erre az évadra fejlesztette tökéletesre a szárnyas autó (wing car) koncepcióját, a Lotus 79-esek voltaképp verhetetlenek voltak: mire Monzába ért a F1, Andretti 6, Peterson 2 futamot nyert. Elméletileg Petersonból még lehetett volna világbajnok, de mivel tudható volt, mi áll a szerződésében, és mivel mindenki biztos volt benne, hogy ez nem szegi meg, Andretti gyakorlatilag már bajnoknak számított, miként a csapat is.

Előre ittak a medve bőrére: Andretti, Peterson és (balra) Chapman a monzai rajt előtt

Peterson, aki 1973-ban, 1974-ben és 1976-ban is nyert az olasz pályán, tehát mondhatni, specialistának számított itt, 1978-ban nem sok örömét lelte az Olasz Nagydíjban. A saját Lotus 79-ese elromlott az időmérő idejére, így aztán a régi, Lotus 78-assal kellett részt vennie az időmérőn – ez volt első lépés a balesethez vezető úton, hiszen ha Ronnie a Lotus 79-cal teljesíti a kvalifikációt, valószínű, hogy nem az 5. helyen végez, hanem előrébb. A második lépés az ő hibája volt, amikor a vasárnap bemelegítőn (akkoriban fél óra „warm up” szerepelt a programban a verseny délelőttjén) kicsúszott, és az addigra megjavított saját Lotus 79-ese úgy összetört, hogy a startig már nem tudták megreparálni, tehát a futamon is a Lotus 78-asba kényszerült.

Peterson Lotus 79-ese a vasárnap délelőtti bemelegítés során tört össze, ezért kellett a régi Lotusszal indulnia

A harmadik lépés a versenybíró, Gianni Rastelli kapkodása volt. Az indítóbíró nem várta ki, hogy a formációs körről visszaérkező mezőny hátsó alakzatai is elfoglalják a helyüket és teljesen megálljanak. Már akkor pirosról zöldre váltotta a startlámpát, amikor az 5. rajtsortól hátrább lévők még gurultak. Így ezeknek a pilótáknak csak gyorsítani kellett, és a célegyenes végére, ahol jócskán összeszűkült a pálya, egyszerűen túl sokan voltak a kis helyen. A 12. helyről indult Riccardo Patrese James Huntnak koccant, a keresztbe forduló McLaren pedig Peterson Lotusát lökte a bal oldali korlátnak, ami szinte azonnal kigyulladt. A mezőny mögöttük száguldó része szinte kivétel nélkül ütközött, pár pillanat alatt roncsteleppé változtatva a pályát.

Teljes káosz a baleset helyszínén - mentőt véletlenül sem látni sehol 

Hunt, a francia Depailler és a svájci Regazzoni segítségével hamar kihúzták a svédet a lángoló Lotusból, és lefektették az aszfaltra. Huntot hősies viselkedése elismeréseképp az év végén a Svéd Királyi Autóklub aranyérmével tüntették ki.

És itt jön be a negyedik, a tragédia tán legfontosabb faktora: az idő. A nagy káoszban a mentés hihetetlenül gyatrán működött. Egyetlen mentő állt rendelkezésre, de mivel volt még egy sérült, az olasz Vittorio Brambilla, vele foglalkoztak. Valamelyest érthető, mert Brambillát fejen találta egy elszabadult kerék, és eszméletét vesztette – első látásra az ő állapota súlyosabbnak tetszhetett, mint Petersoné, akinek ugyan láthatóan voltak fájdalmai, de teljesen magánál volt és kommunikált kollégáival, Hunttal, Pironival és többiekkel. Amit nem lehetett tudni, hogy a két lábszárán és lábfején összesen 27 törés keletkezett a becsapódáskor, és ezeket is minél gyorsabban el kellett volna látni. A régi felvételeken jól megfigyelhető, amint nagy sokára érkezik egy másik mentő, de a szerte heverő F1-es roncsok miatt elég messze tud csak megállni, és a hordágyra pakolt Petersonnal több száz métert tesznek meg laza futólépésben a mentőig…

Mire a második mentőautó előkerült és Petersont odacipelték, valószínűleg már késő volt  

Minden lassan, körülményesen, szervezetlenül zajlott. A sérültet előbb bevitték a pálya ambulanciájára, majd onnan a közeli Niguarda kórházba. Itt sem uralkodtak épp ideális állapotok – amikor már este, a lerövidített futam után (Lauda nyert Andretti és Villeneuve 1 perces büntetése miatt) Chapman és Andretti megérkezett, hogy Ronnie után érdeklődjenek, megdöbbentek, milyen kosz van, cigarettacsikkek hevertek a folyosó padlóján. Minden esetre megnyugtatták őket, hogy bár Peterson törései súlyosak, de pár hónap alatt simán rendbe fog jönni.A Forma-1 nyár elején kinevezett főorvosa, Sid Watkins londoni idegsebész Life at the Limit című könyvében arról írt, hogy a pálya orvosi helyiségébe ő maga alig tudott bejutni, annyi zsurnaliszta, nézelődő és beszivárgott tifosi tömörült a sérül körül. Ahogy megjegyezte: „Valaki a lábam között kibújva próbált fotókat csinálni – egy jó nagyot belerúgtam!”. Vagyis, enyhén szólva sem voltak professzionálisak a körülmények…

Peterson a kórházban: törései, felületi égései nem voltak életveszélyesek - mégis meghalt

A professzor hajnalban tudta meg, hogy nagy a baj, mert a szétnyílt csontokból a hosszú várakozási idő alatt csontvelő-részecskék szivárogtak, amik bekerültek Peterson vérkeringésébe, és elzárták az ereket: egyszer csak leállt a veséje, a tüdeje, és miután az agya nem kapott vért, a klinikai halál állapotába került, majd elhunyt.

Mindenki megdöbbent a hír hallatán. Andretti, e pillanatban már világbajnok, ezt mondta: - Mennyire nem így képteltem el! Milyen jó lett volna örülni a bajnokságnak, a győzelemnek, de most mindez mellékessé vált.

Ronnie Peterson (1944-1978) a kórházban felállított ravatalon hétfő reggel

Peterson egy évtized alatt kereken harminc, komolyabb balesetet szenvedett, háromszor került kórházba. Egyszer, még 1969-ben egy fejjel lefelé történt landolás után eltörött a nyaka is, akkor majd’ egy fél évet ki kellett hagynia.

A Peterson-tragédiának, a mentés és a szervezés terén tapasztalt anomáliáknak alapvető befolyása volt Watkins prof tevékenységére, ahogy a következő két évtizedben felépített a F1-es orvosi ellátást és mentést, hiszen a gyors és hatékony beavatkozásnak köszönhetően mentették meg többek között Gerhard Berger (Imola 1989) vagy Martin Donnelly (Jerez 1990) életét.

Az biztos, hogy az 1922 óta üzemelő monzai pálya legendájához sajnos az is hozzátartozik, hogy itt lelte halálát Wolfgang von Trips (1961), Jochen Rindt (1970) és szeptember 10-én pontosan negyven éve, Ronnie Peterson is.

A Szuper Svéd legendája azóta is él, szülővárosában, Örebroban múzeum és egy (kissé fura) szobor őrzi emlékét.

Az örebroi temetésen a pilótatársak - Scheckter, Fittipaldi, Lauda, Watson és a háttérben a rákos beteg Nilsson - vitték a koporsóját.

Negyven éve, az 1978-as évad elején egy különös történet borzolta a kedélyeket: a középmezőny egyik csapatát, a Shadow-t elhagyta a gárda nagy része, és megalapították saját istállójukat, az Arrowst. És majdnem nyertek a második futamukom. Aztán mégsem - és soha.

A 2017-ben elhunyt amerikai Don Nichols a kezdeti, USA-béli szériákban tett kísérletek után 1973-ban jelent meg a Forma-1-ben. És bizony nem is muzsikáltak rosszul újonc létükre, noha rögvest a második szezonjuk elején első számú pilótájuk, az amerikai Peter Revson halálos balesetet szenvedett a Kyalami pályán tartott, a Dél-Afrikai Nagydíjat megelőző teszten, felfüggesztés-törés miatt. Nichols a Revlon-birodalomból származó Revson elvesztése után nagy sztárokat nem tudott szerződtetni, de végül is Jean-Pierre Jarier 1975-ben két pole-t ért el Shadow-val, Tom Pryce ugyanabban az évben megnyerte a Race of Champions-t. Sajnos, szegény Pryce is egy Shadowban lelte halálát, és ismét csak Kyalami volt a helyszín 1977-ben, bár erről sem ő, sem a Shadow nem tehetett: a pilóta előtt a vigyázatlan pályaőr szaladt át, akit Pryce elütött, és a fiú kezében tartott nyolc kilós poroltó a fejéhez csapódott, azonnali halálát okozta. Némi kárpótlás volt a gyászra, hogy a walesi fiú utódja, az ausztrál Alan Jones nagy-nagy meglepetésre megnyerte az Osztrák Nagydíjat, megelőzve a második bajnoki címe felé lépegető Niki Laudát.​

Szóval úgy nézett ki 1977-ben, hogy ígéretes jövő elé néznek az amerikaiak, ám a csapaton belül egészen más volt a helyzet.

Ugyanis a szezon végével, novemberben a Shadow négy meghatározó tagja, Alan Rees, Jackie Oliver, Dave Wass és a főtervező Tony Southgate faképnél hagyták a northamptoni istállót, és egyik napról a másikra megalakítottak egy újat Milton Keynes-ben, az Arrowst. Jó pár ügyes szerelő is velük tartott. Még a támogatót is magukhoz csábították, az olasz Franco Ambrosio személyében, így jött létre maga az Arrows név is, az alapítók kezdőbetűiből (Ambrosio, Rees, Oliver, Wass, Southgate – egy „R”-t persze be kellett szúrni), a leendő új autó kódjele, az FA1 pedig szintén a szponzor monogramjára utalt. Vitték magukkal a Shadow ifjú pilótáját, Riccardo Patresét, és leszerződtették a Lotustól a svéd Gunnar Nilssont, akiről azonban kiderült, hogy rákos, és végül soha nem versenyzett az Arrowsszal. Az egyre romló egészségi állapota miatt utóbb a német Rolf Stommelent szerződtették Patrese mellé. A Shadow Hans-Joachim Stuckot szerezte meg már pár héttel korábban, aki akkor még azt nyilatkozta: - Öröm lesz egy olyan csapathoz tartozni, ahol nem a politika, hanem a komoly munka a fontos! (Stuck az Ecclestone birtokában lévő Brabhamtől érkezett…)

Az új Arrowsnál a társaság, miután összeszokott csapatot alkottak, hamar összerakták ezt a bizonyos FA1-et, mindössze 53 nap (és ugyanennyi éjszaka!) kellett az alapítástól számítva, míg január 20-án, a havas Silverstone-ban bemutatták, a Varig brazil légitársaság szponzori feliratával. Egy baj volt csak: az FA1 kísértetiesen hasonlított az új Shadow DN9-hez, ami nem volt nagy csoda, hiszen Southgate pár hónappal korábban még azon dolgozott. Don Nichols sem volt rest, az árulástól eleve feltüzelt amerikai a londoni Legfelsőbb Bíróságon beperelte az Arrowst „szellemi tulajdon lopása” miatt.

Az 1978-as bajnokság első versenyén az új istálló még nem vett részt, de a per ellenére Brazíliában már ott voltak. Az edzés keservesen alakult, Patrese rengeteg műszaki- és kasztniproblémával küzdve csak a 18. helyről tudott indulni. A versenyben Watson Brabhamjével ütközött és kipördült, úgyhogy a mezőny végén találta magát a 3. körben, ám ennek ellenére célba ért 10-ként. Egész tisztes bemutatkozás, mondhatjuk, de nem ígért semmi különöset.

És akkor jött a Dél-Afrikai Nagydíj, az Arrows mindössze 2. futama – ami egyébként a F1 történetének 300. nagydíja volt.

Mivel Nilsson rákos állapota rosszabbodott, itt már a második autóval Stommelen jelent meg a színen, méghozzá a vele együtt érkező Warsteiner sörgyári milliókkal. Emiatt az utókat is Warsteiner-aranyra piungálták, miközben Ambrosionak már semmi jele nem maradt, hiába, hogy a helyi műsorfüzetben még a csapat is úgy szerepelt, mint „Ambrosio Racing Team”…

Patrese 9. lett az edzésen, a német csupán 22.  De ennél sokkal fájóbb volt a cserben hagyott Don Nichols számára, hogy sem Stuck, sem a nagy öreg Regazzoni, aki az Ensingtől igazolt át hozzá, nem jutott be a rajtrácsra… Ahogy Jo Remirez magyarázza önéletrajzában: - A sajtó ízekre szedett bennünket. Papíron jogosan, csak éppen azt nem vették figyelembe, hogy gyakorlatilag egy új csapatról volt szó azok után, hogy mindenki elhúzott az Arrowshoz, és mi pár hét alatt toboroztunk össze egy friss gárdát, tesztelni meg egyáltalán nem volt módunkban.

Ráadásul az Arrows még tartogatott némi meglepetést!

A március 4-i futamon – amit még szombaton rendeztek az angolszász országok szokása szerint, hogy ne szentségtelenítsék meg a vasárnapot – Lauda indult a pole-ból, azonban Patrese körről körre tört előre, és míg az élbolyban haladó nagyok, Andrettitől Scheckterig mind valamiféle műszaki gonddal küszködtek, a 24 éves olasz a 27. körben az élre állt!

És nagyon simán húzott el aztán, hogy teljesen úgy tűnjön, világszenzáció születik. Az olasz 40 másodperccel vezetett már, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül, 12 körrel a vége előtt a Cosworth V8 darabjaira esett – és a nagy álom szertefoszlott egy pillanat alatt.

Patrese aztán még ebben az évben összehozott egy 2. helyet a Svéd Nagydíjon, sőt, mivel a később illegálisnak kikiáltott „porszívó-Brabham” mögött ért célba, erről így vélekedik: - Voltaképp nyertem, hiszen a Brabhamet később betiltották!

Jackie Oliverék azonban számítottak rá, hogy a bíróságon elmeszelik őket, ezért peren kívül felajánlottak Nicholsnak 150.000 dollárt, hogy ezzel elsimítsák a vitás ügyet. Ám a bosszúra éhes amerikai ezt elutasította, holott neki is úgy kellett volna a pénz, mint egy falat kenyér. Eközben az Arrowsnál elkezdtek építeni egy új gépet, ami már az A1 jelet viselte. Ez is hamar készen állt, olyannyira, hogy a nyári ítélethirdetés után, ami valóban a Shadow-nak adott igazat, ők három nappal később bemutatták az új gépet, és az augusztusi Osztrák Nagydíjon már ezzel álltak rajthoz. Más kérdés, hogy az A1 sajnos messze nem volt olyan jó, mint az év elején használt Shadow-koppintás.

A Shadow sem nyert többé, sőt, hamarosan, 1980-ban kiszálltak a F1-ből.

Sajnos, az Arrows is győzelem nélkül szűnt meg sokkal később, 2002-ben. Viszont még egyszer akadt egy, az 1978-ashoz hasonló nap a történetükben: az 1997-es Magyar Nagydíjon. Damon Hill egy Arrows-Yamahával az utolsó körig vezetett, amikor is a hidraulika hibája miatt lelassult, és csak 2. lett.

Az Árnyékból kilőtt Nyilak nem értek célba sosem…