f1classic

Az 1906-os Francia Nagydíj volt legelső az autósport történetében (nyerte Szisz Ferenc), így aztán nagyon is méltó volt, hogy a futam visszakerült a F1-es versenynaptárba.

Huszonnyolc év után rendeztek újra F1-es versenyt a Paul Ricard pályán © Méhes K.
 

Számomra a 2018-as Francia Nagydíjban az volt az egyik legizgalmasabb, hogy a mai mezőny mellett a paddockban feltűntek azok a francia pilóták, akik valaha – 30-40 éve – a sportág meghatározó figurái voltak. Alain Prost Renault-nagykövetként mindenütt ott van, de már nem nagyon lehet csak úgy összefutni az idén 75 éves Jacques Laffite-tal, vagy a Renault és a Ferrari legendás versenyzőjével, René Arnoux-val vagy a nyilván majdnem teljesen elfeledett Jean-Pierre Jarier-vel.

Az 1970-es évek elejétől fogva, hasonlóan a mai Red Bull-programhoz vagy a Ferrari Versenyző Akadémiájához, Franciaországban elsősorban az ELF olajvállalat és persze a Renault istápolásával ifjú pilóták hadát készítették fel a Forma-1-re, és nagyon sokan meg is érkeztek: az említetteken kívül még Patrick Depailler, Didier Pironi, Patrick Tambay és az első Renault-turbó győzelmet elérő Jean-Pierre Jabouille. Ezekben az években, nagyjából 1977-1990 között több mint 60 győzelmet szeretek franciák, persze hozzá kell tenni, hogy ennek kétharmadát Prost egymaga, de sok esetben volt olyan, hogy a dobogó mindhárom fokán francia állt, ráadásul francia autóval érve el a sikereket – a Renault-n kívül akkoriban, 1977-1981 között remekül ment a Ligier is.

Jabouille, Laffite, Tambay, Depailler, Jarier, Arnoux és Pironi - a francia armada az 1979-es F1-es mezőnyből

Más kérdés, hogy ilyen-olyan okok miatt végül egyik gall istálló sem lett bajnok (a Renault-nak egészen 2005-ig kellett várni erre a sikerre), és a sok-sok esélyesből is csupán Prost ért fel a csúcsra, máig ő az egyetlen francia világbajnok, igaz, négyszeres.

A hatszoros nagydíj-győztes Laffite a következőket mondta:

– Mindenkinek jó, hogy megint van futam, de talán a legjobb annak a három fiatal pilótának, akik rajthoz állhatnak a hazai versenyükön, mert ez felemelő érzés. Nekem annak idején nagyon nem jöttek be a Francia Nagydíjak, és erre sajnálattal tekintek vissza. 1980-ban a pole-ból indultam és nyernem kellett volna, de csak 3. lettem.

Jacques Laffite a Le Castellet-i paddockban © Méhes K.

A másik régi figura, akivel hosszabban beszélgettem, Jean-Pierre Jarier volt, aki nem hogy Francia Nagydíjat nem nyert, de végül egyet sem, holott többször is az élen állt, de mindig kiesett valami buta műszaki hiba miatt. Nem csoda, ha a 72 éves, 134 futamon indult veterán megörült, amikor valaki kérdezgetni kezdte.

– Az, hogy megint Francia Nagydíj, természetesen örömteli. Ám én, mint afféle régi vágású versenyző, annak még jobban örülnék, ha a mezőnyben sokkal több csapat lenne, és az autók között nem lennének ekkora különbségek. Ha nem ennyire a pénz körül forogna minden, és a fiatal, tehetséges versenyzők könnyebben bekerülhetnének a F1-be.

– Hogy tetszik a Paul Ricard pálya?

– Csodás, de így is van rendjén, amennyi pénzt költöttek rá! Én sokat versenyeztem itt valaha, és ugyan nem Forma-1-ben, de nyertem is pár sportkocsi futamot, például Alfa Romeóval. Az meg külön jó, hogy alig száz kilométerre innen lakom. Szóval örülök, hogy itt lehetek és sajnálom, hogy már megöregedtem!

– Különösen peches volt, hiszen a Shadow-val, a Lotusszal is nyerhetett volna. Hogyan emlékszik vissza ezekre a kezéből kicsúszott győzelmekre?

– Hát mint mondjak? Máig bosszantanak kicsit. 1978-ban nem is vezettem, aztán Ronnie Peterson halála után én ülhettem be a megüresedett Loutsba. Rögtön az első futamon, Watkins Glenben nyerhettem volna, de defektet kaptam. Volt egy hosszú kerékcserém, visszamentem a pályára, nyomtam, mint az örült, a végén meg kifogyott a benzin. A következő futamon, Kanadában pole-t szereztem, és szép kényelmesen vezettem, sima győzelem lett volna, ha a hátsó fékek nem mondják fel a szolgálatot… Szóval, én mindent beleadtam, de főképp akkoriban a pilóta csak úgy 25 százalékban járult hozzá a sikerhez. Ha nem volt alatta egy megbízható autó, minden hiába volt.

Jean-Pierre Jarier - a háttérben Esteban Oconról, a jövő francia reménységeről készült festmény © Méhes K.

 

– Máig fájó emlék?

– Bizony! Van, hogy azt álmodom, hogy vezetem a futamot, de aztán felriadok, és újból és újból rájövök, hogy vesztettem. De legalább élek… Ez azért jó, mert az élet, akárhogy is, szép.

– Valaha rengeteg francia pilóta volt a F1-ben, mostanában alig. Mi az oka?

– Az, hogy akkoriban még csak Európában volt fontos ez a sport, most meg már tényleg világbajnokság. Sokkal nehezebb bekerülni, nagyobb, sokszor világgazdasági érdekek mozognak egy-egy csapat pilótaválasztásakor. Ezt bizonyos istállóknál nagyon észre lehet venni…

Minden esetre a Francia Nagydíj visszatért, egy évben egyszer biztosan eljátsszák a Marseilles-t, aztán hogy Grosjean, Ocon vagy Gasly sikere után a verseny végeztével mikor, az már egy másik kérdés… 

Pierre Gasly - fogják-e játszani neki a Forma-1-ben a Marseilles-t?  © Méhes K.

Most, hogy a McLaren-vezérkar, csupán három idei verseny után elismerte, hogy a 2018-as autójuk sem ér sokat, máris felröppentek a hírek, hogy Alonso az év végén hátat fordít a Forma-1-nek. Sajnos, szenvedő világbajnokokból előtte is akadt jó néhány.

Most májusban lesz öt éve, hogy Fernando Alonso megszerezte 32., azóta is utolsó győzelmét, még Ferrari színekben. És a jelek szerint ez a szám 2018-ban sem fog növekedni. A kétszeres bajnok 2014 végén azért hagyta ott a Scuderiát, mert elege lett a kudarcokból, a bajnoki 2. helyekből – igaz, 2014-ben még egy futamgyőzelem sem jött össze. Jogosnak tűnt tehát a frusztráltsága, és egyben logikusnak, hogy ahhoz a McLarenhez menjen, amelyik épp megint összeállt a Hondával. A McLaren-Honda páros elképesztő sikereket ért el az 1980-as és ’90-es évek fordulóján, és bár arra tényleg nem lehetett számítani, hogy rögtön, első közös, újkori évadjukban, 2015-ben a bajnoki címért fognak futni, az általános közvélekedés az volt, hogy a siker nem várat majd sokat magára. Alonso nagyon pozitív volt, és eleinte semmit sem akart siettetni:

– Van időnk és megvannak a szükséges forrásaink – vélte.

Sajnos, a siker váratott magára, olyannyira, hogy Godot-hoz hasonlóan egyáltalán el sem érkezett meg. Alonso pedig kis híján beleőrült ebbe, hiszen azt kellett lássa, hogy egyik év hussan el a másik után, és gyakorlatilag semmi sem változik: a McLaren-Hondák katasztrofálisan gyengén teljesítenek. Olyan rádiós sikolyai, mint a „GP 2! GP 2!”, legendássá lettek, nem is szólva az újbóli kiesése utáni brazíliai napozásáról…

2017-ben egyetlen vigasza lehetett, hogy Zak Brownék megengedték, hogy részt vegyen az 500 mérföldes indianapolisi futamon, ahol nagyon jól ment újoncként, de a 179. körben itt is a Honda-motor miatt esett ki.

Úgyhogy amikor véglegessé vált, hogy a McLaren három szörnyű év után megszabadul a Hondától és Renault-ra vált, bizonyára Alonso is fellélegzett. Elvégre ő a franciákkal nyert kétszer is bajnokságot (2005/06), bár mindez már eléggé a múlt ködébe vész. Ráadásul a Renault megint saját, gyári csapattal van jelen a F1-ben, és nyilván arra figyelnek oda a leginkább. Továbbá az is közismert, hogy a Mercedes és a Ferrari mögött a francia erőforrás csupán a harmadik tényező – és ez így van már elég régóta. Még a turbó-korszak előtt, amikor Vettel négyszer lett bajnok a Renault-motoros Red Bull-lal, akkor is arról szólt a történet, hogy a sikerek főképp a Red Bullt tervező Adrian Newey zsenijének köszönhetőek.

Vagyis, 2018-ben kiderülhetett volna, hogy az esetleg gyengébb Renault ellenére a McLaren tud-e nyerő autót építeni, ugyanis a hondás évek során, főképp 2017-ben, azzal kürtölték tele a világot Eric Bouiller-ék, hogy nekik van legjobb kasztnijuk, csak ez a Honda miatt nem érvényesülhet.

Ehhez képest sem a téli teszteken, sem az első három idei futamon nem jött a nagy áttörés. Ugyan első ránézésre valamivel gyorsabb az autó, mint volt eddig – de a műszaki hibák végigkísérték a barcelonai téli időszakot, a nagydíjakon pedig a pontszerzések ellenére gond a Q3 is. Ráadásul, amikor Bahreinben a Toro Rosso-Hondával hajtó, mindössze 7. versenyét teljesítő Pierre Gasly simán bejött a 4. helyen, valószínű, Alonso sem akart hinni a szemének.

Azt már látnia kell, hogy az ő szempontjából 2018 is kuka, mert a hőn áhított harmadik bajnoki címnek a közelébe sem tud jutni. Egy-két dobogós hely volt a hivatalos elvárás – nagy-nagy meglepetés lenne, ha egy is sikeredne, elvégre a papírforma szerint ahhoz a Ferrari, Mercedes, Red Bull hatosból legalább 4 autóval kellene történjen valami malőr.

Marad a WEC, ahol Toyotával indul. Az első futama Baku után, május 5-én lesz Spában. Hátha ott…

Egyébként láttunk már a Forma-1-ben hasonló, szenvedősre sikerült végjátékokat világbajnokok részéről. Emerson Fittipaldi szintén kétszeres világelsőként szerződött el a brazil nemzeti istállóhoz, a Copersucarhoz. 1976-1980 között, vagyis öt éven át egyszer volt 2. és egyszer 3. – és ezek is csodának számítottak.

Jacques Villeneuve 1996-2006-ig tartó karrierjéből voltaképp csak az első két szezon értékelhető, amiből a másodikat meg is nyerte. Aztán 1999-től BAR pilótaként vegetált évek hosszú során át, ami az ázsióját eléggé leszállította, és már csak a Saubernél kapott helyet 2005-től, de innen is kitették a szűrét, ráadásul az évad közepén, a 2006-os Német Nagydíj után.

És igazából egy kicsit Michael Schumacher is így járt a Mercedesszel: három év szünet utáni visszatérésével, 2010-2012 között nem nagyon tett hozzá korábbi sikereihez, hiszen a 91-szeres győztes három év alatt csak egyszer volt dobogós. 43 évesen vonult vissza végleg 2012 végén, és bár azt Ross Brawn többször is hangsúlyozta, hogy a Merci 2014-től beindult sikereihez nagy mértékben hozzájárult a német rekorder munkája, a dicsfényből neki már nem jutott.

Alonsónak is hamar döntenie kell: akar-e 37 évesen és még idősebb fejjel a F1-ben erőlködni, bár tényleg sosem lehet tudni, mit hoz a következő évad. Nigel Mansell például 39 évesen nyerte meg a bajnokságot!

Ha végignézünk a mai F1-en, a britek mellett kétségtelenül egy kis közép-európai országból érkeztek a legnagyobb nevek. Mit tudnak az osztrákok?

Jelenleg, 2018-ban ezek a figurák vannak jelen, úgy, hogy pilótájuk nincs is, mégis meghatározzák a mai Forma-1-et:

Mercedes: Niki Lauda, Toto Wolff

Red Bull: Dietrich Mateschitz, dr. Helmut Marko

Toro Rosso: Franz Tost

Force India: BTW (főszponzor)

Sauber: Josef Loeberer (fizikoterapeuta, aki még Sennát gyúrta)

De persze, ha visszatekintünk talán Jochen Rindttel kell kezdeni (ma, áprilius 18-án lenne 76 éves), aki 1964-ben jelent meg a F1-ben. És ettől fogva az osztrák pilóták voltaképp egymásnak adták a stafétát, elképesztő, felemelő és tragikus történeteket írva a Forma-1 lapjaira.

Rindt sokára, csak az 1969-es szezon legutolsó versenyén nyert először, noha Clark mellett a korszak leggyorsabbjának mondták többnyire. Aztán 1970-ben a csodás Lotus 72-vel zsinórban négy versenyt nyert, ám a Monzában, az Olasz Nagydíj szombati edzésén halálos balesetet szenvedett, minden bizonnyal fékhiba miatt. Máig ő az egyetlen posztumusz bajnok.

Egy évvel később már két újabb osztrák, Helmut Marko és Niki Lauda jelent meg a mezőnyben. Mindkettő nagy tehetségnek számított. Marko karrierje azonban egykettőre véget ért, miután az 1972-es Francia Nagydíjon Ronnie Peterson Lotusából felvágódó kő átlyukasztotta a sisakját és kiverte a szemét. Lauda ezzel szemben 1974-ben a Ferrarihoz került, egy évre rá világbajnok lett, majd 1976. augusztus 1-én kis híján szénné égett a Nürburgringen.

De addigra, sajnos, már meghalt egy másik osztrák ifjonc: Helmuth Koinigg az 1974-es USA Nagydíjon egy Surtees-ben karambolozott, és védőkorlát szó szerint leszakította a fejét…

Lauda csodás módon visszatért, 1977-ben Ferrarival, majd jóval később, immár McLarennel, 1984-ben ismét világbajnok lett.

Ebben az évben újabb osztrákok jelentkeztek: Gerhard Berger, aki 1997-ig nyúló karrierje során 10 futamot nyert, és Jo Gartner, aki viszont – igaz, nem F1-ben – szintén halálos balesetet szenvedett, Le Mans-ban. Berger az 1989-es San Marinói Nagydíjon ugyanott szenvedett balesetet, mint később Senna. Ferrarija kigyulladt, de a hatékony mentésnek köszönhetően csak kisebb sérüléseket szerzett. Bergert saját csapatában, a Benettonnál váltotta Alexander Wurz, aki ugyan már a harmadik futamán 3. lett, de – tán mert semmilyen komolyabb testi bántalom nem érte –, nem is vitte sokra. És hát az 1994-ben az imolai fekete hétvégének is volt egy osztrák áldozata: Roland Ratzenberger, aki Koinigghez hasonlóan mindössze a második versenyén indult volna, de a Simtek első szárnya leszakadt, és a 32 éves salzburgi fiúk az ütközés nyomán szörnyethalt. Egy versennyel később Karl Wendlinger, aki a Sauber csapatnál szerepelt, Monacóban olyan súlyosan karambolozott, hogy több hétig kómában feküdt, és bár felépült, és a F1-be is visszatért, sosem volt többé a régi önmaga. 

Utána pedig már csak olyan gyenge próbálkozások fordultak elő, mint Patrick Friesacher és Christian Klien vitézkedése – emlékszik még rájuk valaki? Talán majd egy-két év múlva újra jönnek az osztrák versenyzői sikerek, ha egy igazán történelmi nevet viselő ifjú pilóta, bizonyos Ferdinand Habsburg elér a F1-ig…

A Lauda-balesetnek csöppet sem mellékszereplőjeként jelent meg a színen Willi Dungl fizikoterapeuta, aki iskolát teremtett. Utódjaként számos osztrák masszőr, erőnléti edző jelent meg a sportágban, mint az említett Loeberer is.

A Red Bull megjelenésével aztán teljesen elosztrákosodott a sportág. 2010-2013 között zsinórban négyszer nyertek bajnokságot Sebastian Vettellel, és övék volt a konstruktőri cím is. És emellett felvásárolták a Minardit, ebből lett a Toro Rosso, ahonnan olyan ifjak nőttek naggyá, mint maga Vettel, Ricciardi, Verstappen vagy Sainz.

Egyszóval osztráknak lenni a Forma-1-ben egyszerre felemelő és kockázatos vállalkozás…

Max Verstappen nem fér a bőrébe: két egymást követő futamon is ütközött, előbb Hamiltonnal, aztán Vettellel. Még csak 20 éves, de már több önmérséklet várható tőle. Vagy mégsem?

Sir Jackie Stewart örökérvényű aranyköpése volt, hogy „Ahhoz, hogy elsőként érj célba, előbb célba kell érned”. És pontosan ez az, amit a szupertehetséges, ám forrófejű ifjaknak meg kell tanulniuk.

Mellesleg, nem volt ez másképp a korábbi nagyokkal sem. Niki Lauda annak idején számos olyan balesetet hozott össze, amik még nem a „Komputer”-t sejttették. Még első ferraris évében, 1974-ben is vétett pár olyan hibát, ami akkor a bajnoki címébe került: a nürburgringi ütközése, az angliai defektje. De hány éves is volt akkor? Már 25.

Niki Lauda roncs BRM-je az 1973-as Német Nagadíjon - csuklótörés lett a vége

Ugyanígy volt Alain Prosttal. A francia simán bajnok lehetett volna a Renault-val 1981 és 1983 között bármelyik szezonban, azonban nem csak a turbómotor rakoncátlankodása húzta keresztül a számításait, de ő maga is vétett jó pár hibát. Az 1982-es Monacói Nagydíjon a szemerkélő esőben vesztette el uralmát a kocsija fölött, majd 1983-ban a Holland Nagydíjon kilökte fő ellenfelét, Nelson Piquet-t, de az ő autója is tönkre ment. 

Vagy ott van a félisten Senna. Amikor 1984-ben a Tolemannel betoppant a Forma-1-be, egy percig sem volt kétséges, hogy a jövő világbajnoka, de a kezdeti botlásokat ő sem kerülhette el. Az Európa Nagydíjon a fél mezőnyt magával rántotta a homokágyba, Keke Rosberg meg is jegyezte, hogy így nem fogja sokra vinni… Ez mondjuk, nem jött be neki – noha, Senna három bajnoki címe ellenére a későbbiekben is több kisebb-nagyobb ütközésbe keveredett, amik közül néhány máig vita tárgya.

Schumacherről is nem beszélve: két bajnoki címet is ütközéssel döntött el. 1994-ben a maga javára, amikor az előző Damon Hillba hajtott bele, majd 1997-ben majdnem ugyanígy tett Jacques Villeneuve-vel. Az első esetben Schumi lett a bajnok, másodjára vesztett – és évekig el kellett viselnie főképp a brit sajtó és közönség szapulását.

A maiak közül Hamilton parádés kezdést produkált, nem is nagyon hibázott, inkább a csapata, a McLaren, ezért nem nyert rögtön az első szezonjában 2007-ben. De aztán 2008-ban ez is összejött. Ami nem jelenti azt, hogy Hamilton ne hibázna, csakhogy neki már nincs mit nagyon bizonyítania.

Vettel ugyancsak aprított párszor. Még Toro Rossóban a 2007-es Japán Nagydíjon Mark Webber Red Bulljába rongyolt bele, mintegy későbbi kapcsolatuk előképeként. De már a bajnoki címért küzdött 2010-ben, amikor Jenson Button McLarenjét szaggatta szét oldalról egy félresikerült manőver során Spában. Ő akkor már 23 éves volt.

Egyszóval, ha a fentiek fényében nézzük, a még mindig csak 20 esztendős Max Verstappen viselkedésében nincs semmi különös. Az már más kérdés, hogy az a fiatalember, aki legelső Red Bull-os futamát még 18 évesen rögvest megnyerte (2016 Spanyol Nagydíj), és 2017-ben is elképesztő versenyeket futott, nyert is kettőt, idén mintha nem találná a helyét. Illetve, amit csak picit lehet a fejére olvasni: nagyon akar. Dr. Marko ráadásul még tüzelte is a bahreini karambolja után, mondván, ezt szereti Maxban, hogy nincs a számára lehetetlen, száguld tűzön-vízen át.

Ráadásul, amíg Ricciardo megnyeri futamot, olyan nagyon nem is fognak szomorkodni Christian Hornerék, csak Verstappennek lesz kevesebb pontja, mint amennyi lehetne. Ám mivel nem egy Maldonado-típusú fiatalemberről van szó, szinte biztos, hogy egykettőre be fog nőni a feje lágya.

Azt, hogy a Forma-1-es boxban veszélyes tud lenni az élet, én is megtapasztalhattam rögtön legelső látogatásomkor: Alessandro Nannini kis híján áthajtott a lábfejemen, ha egy szemfüles Benetton-szerelő nem ránt hátra. Viszont akik rendszeresen itt dolgoznak, néha tényleg pórul járnak, mint a Bahreini Nagydíjon a Ferrari bokszmunkása.

Szegény Francesco Cigarinit nagyon elkapta Kimi Räikkönen kocsijának bal hátsó kereke. Rossz volt nézni, ahogy a szerelő bal lába, amit telibe talált a kerék (ami nem akart lejönni a helyéről), nagyon természtellenes alakot ölt… Kiderült, hogy a síp- és szárkapocscsontja is eltört, ami pokoli fájdalmas lehetett, de a Cigarini már a verseny utáni kedden vidám, mankózó képeket posztolt a bahreini kórházból.

Tény, hogy különböző súlyosságú balesetek elő-előfordulnak a boxban. Most a tűzeseteket nem is említem, csak azokat, amikor verenyautó vagy annak egy alkatrésze okoz a sérülést, netán annál is rosszabbat.

Igen, sajnos, halálos következménye is volt már a pit lane-en történteknek. Az 1981-es Belga Nagydíjon, Zolderban a pénteki edzésen a williamses Carlos Reutemann vétlenül ment neki, már viszonylag nagy sebességgel a boxutca faláról hirtelen eléje ugró Osella-szerelőnek, Giovanni Amadeónak. A 20 éves olasz fiú olyan súlyos koponyasérüléseket szenvedett, hogy belehalt. Ugyanezen a hétvégén, a vasárnapi futam a boxok túloldalán, vagyis már a pályán egy másik szerelő is súlyosan megsérült: a rajt előtt Riccardo Patrese Arrowsa lerobbant, mire ő vad integetésbe kezdett. Jellemző az akkori biztonsági és figyelmi viszonyokra, hogy Dave Luckett, az Arrows egyik szerelője erre átugrott a boxfalon és elkezdte bütykölni a lerobbant kocsit. Közben indult a mezőny, és pont a másik Arrowsban ülő dél-tiroli Sigfried Stohr, mivel semmit sem látott az előtte történő esetből, belehajtott a Patrese járgányába – illetve az ott guggoló szerencsétlen Luckettbe! Túlélte, de hosszú kórházi ápolásra szorult.

Luca di Montezemolo is megjárta, még 1974-ben, ifjú sportigazgató korában, amikor a Francia Nagydíjon ő is elővigyázatlanul lépett az érkező Ronnie Peterson Lotusa elé – az eredmény lábtörés, a következő két futamon gipszben és mankóval lehetett látni a boxban.

A kerékcserék során egyébként sok kisebb-nagyobb baleset történt az utóbbi tizenöt-húsz évben, igazán komoly sérülés nélkül. Főleg, amíg az autó orrát emelő ember teljesen szemben helyezkedett el az érkező versenygéppel, és bizony Schumachertől Montoyán át Kazuki Nakadzsimáig sokan rosszul mérték fel az érkezési sebességet, illetve nem fékeztek eléggé, így aztán egy-egy szerelő látta kárát a sietségnek.

Elég durva eset volt a 2013-as Német Nagydíjon, amikor Mark Webber Red Bulljáról repült el egy kerék és a FOM egyik operatőrét találta telibe – na, őt kisebb sérülésekkel és sokkos állapotban hordágyon vitték ki a boxutcából.

Bizony, nem véletlen, hogy még a sajtósok nyakában lógó belépőn is ott áll a figyelmeztetés: Motorsport is dangerous!