f1classic

Förbannade78 – Az a pokoli '78 – címmel készült film arról az évről, amikor néhány hónap alatt megszűnt a svéd Forma–1, ami olyannyira meghatározó volt az 1970-es években. Gunnar Nilssonról már az év elején lehetett tudni, hogy rákkal küszködik, Ronnie Peterson meghalt az Olasz Nagydíjat követő napon, az 1973 óta létező Svéd Nagydíjat törölték a versenynaptárból.

1977-ben még együtt a pályán: Petersson Tyrrellben (3), Nilsson Lotusszal (6)

A rendező, Jonas Vesanto így beszélt minderről:

– Svédországban ez a generáció úgy nőtt fel, hogy a játékok polcán szinte mindenkinél ott állt egy fekete JPS-Lotus. Aztán azon rémes reggelen, nyolc évesen megtudtam, hogy Ronnie meghalt. Micsoda? Hiszen csak a lábát törte! És két hónappal később Nilsson is halott volt. Az egész hihetetlen volt. Abban az évben adta először élőben a svéd tévé a futamokat, nyáron egész ország Forma–1-es lázban égett, azt vártuk, hogy Peterson világbajnok lesz. Már az keserű csalódás volt, hogy kiderült, csupán No.2. pilóta a Lotusnál. De aztán jött a tragédia. Emlékszem, voltak olyan politikai hangok is, amik azt sürgették, hogy nálunk be kell tiltani az autósportot... Azért kezdtem el forgatni a Förbannade78-at, hogy megtudjam, mit is jelentett Peterson és Nilsson az embereknek. Keresztbe-kasul utaztam az országban, interjúkat készítettem. És azt láttam, hogy erre a két versenyzőre felnéztek. Igaz, el voltunk kényeztetve: Björn Borg zsinórban nyerte a wimbledoni bajnokságokat, Ingemar Stenmark a síben bizonyult verhetetlennek, az ABBA a csúcson volt, de mégis, a Peterson-Nilsson páros külön helyet foglalt és foglal el a svédek szívében!

Milyen érdekes, hogy Nilsson egyetlen győzelmekor (1977, Belga Nagydíj - Zolder), Petersson is ott állt a dobogón 3-ként 

Mi is történt, nézzük kronologikusan.

1977-ben Gunnar Nilsson a Colin Chapman vezette Lotus csapatnál második szezonját teljesítette, és megszerezte első győzelmét Belgiumban. Az ázsiója felszökött, és már meg is egyezett egy újonnan alakult csapattal, az Arrowsszal, hogy átmegy hozzájuk első számú pilótának. Amiből nem lett semmi: a télen Nilssonnál rákot állapítottak meg, és ettől fogva gyakorlatilag a londoni Charing Cross Kórház rákosztályán töltötte az idejét. Az 1978-ban még ugyan megjelent egy-egy futamon, a kemoterápia miatt immár teljesen kopaszon, ám természetesen bízott a gyógyulásában.

Furcsa gondolat, hogy mi történt volna Monzában, ha abban az Arrowsban nem Patrese, hanem Nilsson ül – ugyanúgy előre nyomult volna-e Rastelli bíró korai rajtjelére, és neki ütközött volna-e Peterson Lotusának?

Együtt a pályán 1978-ban, de mennyire másképp. A nagybeteg Nilsson már csak egy-egy futamra látogathatott el

De persze ilyen kérdés nincs is...

Nilsson a kórházi tartózkodása során nagyon szoros, baráti kapcsolatba került a kórház orvosgárdájával, a teljes személyzettel. Tisztában volt vele, hogy az egészségügyisek milyen ádáz harcot vívnak a kór ellen, sok esetben milyen nehéz körülmények között; különösen megrázta a beteg gyerekek sorsa, akiket alig néhány évesen ragadott magával a rák. Ezért döntött úgy, hogy létre hozza Gunnar Nilsson Rák Alapítványt (www.cancerstiftelsen.se), ami mára komoly szervezetté nőtte ki magát: különböző programokat, fiatal rákkutatókat támogat több millió svéd korona értékben.

De amilyen a sors, a két F1-es pilóta közül nem ő halt meg előbb.

Gunnar Nilsson és Ronnie Petersson, az 1970-es évek svéd ászai 

A végstádiumban lévő Nilsson volt az, aki ott kellett gyalogoljon barátja, Ronnie Peterson koporsója mögött. A boncolás után, szeptember 13-án repült el Chapman fekete privátgépe Ronnie holttestével Svédországba, a szülőhelyére, Örebroba. A temetésre szeptember 15-én került sor, a koporsót John Watson, Emerson Fittipaldi, James Hunt, Niki Lauda, Jody Scheckter és Ake Strandberg vitte, mögöttük Nilsson.

Petersson temetés Örebroban - Nilsson még ott tudott lenni...

Az a Nilsson, akinek még két hónapja volt hátra: november 20-án hunyt el Londonban.

Svédország egy csapásra Forma–1-es pilóta nélkül maradt.

A Svéd Nagydíj sorsa is megpecsételődött ezzel. Az anderstorpi pályán csak öt éve, 1973-tól rendeztek futamokat, tehát pilótáik fénykorában, ám egyikük sem tudott odahaza nyerni. 1979-től pedig versenyük sem volt több: sem érdeklődés, sem pénz nem volt már ekkor Svédországban a Forma–1-re. Csak a gyász maradt, és az emlékezés.

Förbannade – a svédeknek tényleg pokoli év volt az az 1978-as...

Negyven évvel ezelőtt, az 1978-as Olasz Nagydíj startja után elszenvedett baleset nyomán halt az az 1970-es évtized egyik leggyorsabb és legnépszerűbb pilótája, a svéd Ronnie Peterson. Meghalt, holott csak lábtörései voltak.

Pár perccel a csattanás után: a Lotus mellett fekszik Ronnie (égett, sárga overállban), az előtérben Regazzoni Shdow-ja és Hunt McLarenje

Ronnie Peterson egy csöndes svéd versenyző volt, ha a youtube-on rékeresünk egy-egy rövidke interjújára, nem beszél sokkal többet, mint manapság Kimi Räikkönen. Ő is a pályán szeretett szerepelni, és ezt meg is tette, méghozzá pokoli sebességre képesen. Igaz, mindössze 10 versenyt nyert, de az, hogy nem lehetett világbajnok 1973-ban vagy 1978-ban, nem annyira rajta, mint a körülményeken múlott. Néhány elvesztegetett szezon után úgy szerződött vissza a Lotushoz 1978-ra, hogy beleegyezett: a csapat deklaráltan No.1. pilótája az amerikai Mario Andretti, és amíg ő versenyben van, Peterson nem előzheti meg. Mivel a Lotus alapítója és főkonstruktőre, Colin Chapman erre az évadra fejlesztette tökéletesre a szárnyas autó (wing car) koncepcióját, a Lotus 79-esek voltaképp verhetetlenek voltak: mire Monzába ért a F1, Andretti 6, Peterson 2 futamot nyert. Elméletileg Petersonból még lehetett volna világbajnok, de mivel tudható volt, mi áll a szerződésében, és mivel mindenki biztos volt benne, hogy ez nem szegi meg, Andretti gyakorlatilag már bajnoknak számított, miként a csapat is.

Előre ittak a medve bőrére: Andretti, Peterson és (balra) Chapman a monzai rajt előtt

Peterson, aki 1973-ban, 1974-ben és 1976-ban is nyert az olasz pályán, tehát mondhatni, specialistának számított itt, 1978-ban nem sok örömét lelte az Olasz Nagydíjban. A saját Lotus 79-ese elromlott az időmérő idejére, így aztán a régi, Lotus 78-assal kellett részt vennie az időmérőn – ez volt első lépés a balesethez vezető úton, hiszen ha Ronnie a Lotus 79-cal teljesíti a kvalifikációt, valószínű, hogy nem az 5. helyen végez, hanem előrébb. A második lépés az ő hibája volt, amikor a vasárnap bemelegítőn (akkoriban fél óra „warm up” szerepelt a programban a verseny délelőttjén) kicsúszott, és az addigra megjavított saját Lotus 79-ese úgy összetört, hogy a startig már nem tudták megreparálni, tehát a futamon is a Lotus 78-asba kényszerült.

Peterson Lotus 79-ese a vasárnap délelőtti bemelegítés során tört össze, ezért kellett a régi Lotusszal indulnia

A harmadik lépés a versenybíró, Gianni Rastelli kapkodása volt. Az indítóbíró nem várta ki, hogy a formációs körről visszaérkező mezőny hátsó alakzatai is elfoglalják a helyüket és teljesen megálljanak. Már akkor pirosról zöldre váltotta a startlámpát, amikor az 5. rajtsortól hátrább lévők még gurultak. Így ezeknek a pilótáknak csak gyorsítani kellett, és a célegyenes végére, ahol jócskán összeszűkült a pálya, egyszerűen túl sokan voltak a kis helyen. A 12. helyről indult Riccardo Patrese James Huntnak koccant, a keresztbe forduló McLaren pedig Peterson Lotusát lökte a bal oldali korlátnak, ami szinte azonnal kigyulladt. A mezőny mögöttük száguldó része szinte kivétel nélkül ütközött, pár pillanat alatt roncsteleppé változtatva a pályát.

Teljes káosz a baleset helyszínén - mentőt véletlenül sem látni sehol 

Hunt, a francia Depailler és a svájci Regazzoni segítségével hamar kihúzták a svédet a lángoló Lotusból, és lefektették az aszfaltra. Huntot hősies viselkedése elismeréseképp az év végén a Svéd Királyi Autóklub aranyérmével tüntették ki.

És itt jön be a negyedik, a tragédia tán legfontosabb faktora: az idő. A nagy káoszban a mentés hihetetlenül gyatrán működött. Egyetlen mentő állt rendelkezésre, de mivel volt még egy sérült, az olasz Vittorio Brambilla, vele foglalkoztak. Valamelyest érthető, mert Brambillát fejen találta egy elszabadult kerék, és eszméletét vesztette – első látásra az ő állapota súlyosabbnak tetszhetett, mint Petersoné, akinek ugyan láthatóan voltak fájdalmai, de teljesen magánál volt és kommunikált kollégáival, Hunttal, Pironival és többiekkel. Amit nem lehetett tudni, hogy a két lábszárán és lábfején összesen 27 törés keletkezett a becsapódáskor, és ezeket is minél gyorsabban el kellett volna látni. A régi felvételeken jól megfigyelhető, amint nagy sokára érkezik egy másik mentő, de a szerte heverő F1-es roncsok miatt elég messze tud csak megállni, és a hordágyra pakolt Petersonnal több száz métert tesznek meg laza futólépésben a mentőig…

Mire a második mentőautó előkerült és Petersont odacipelték, valószínűleg már késő volt  

Minden lassan, körülményesen, szervezetlenül zajlott. A sérültet előbb bevitték a pálya ambulanciájára, majd onnan a közeli Niguarda kórházba. Itt sem uralkodtak épp ideális állapotok – amikor már este, a lerövidített futam után (Lauda nyert Andretti és Villeneuve 1 perces büntetése miatt) Chapman és Andretti megérkezett, hogy Ronnie után érdeklődjenek, megdöbbentek, milyen kosz van, cigarettacsikkek hevertek a folyosó padlóján. Minden esetre megnyugtatták őket, hogy bár Peterson törései súlyosak, de pár hónap alatt simán rendbe fog jönni.A Forma-1 nyár elején kinevezett főorvosa, Sid Watkins londoni idegsebész Life at the Limit című könyvében arról írt, hogy a pálya orvosi helyiségébe ő maga alig tudott bejutni, annyi zsurnaliszta, nézelődő és beszivárgott tifosi tömörült a sérül körül. Ahogy megjegyezte: „Valaki a lábam között kibújva próbált fotókat csinálni – egy jó nagyot belerúgtam!”. Vagyis, enyhén szólva sem voltak professzionálisak a körülmények…

Peterson a kórházban: törései, felületi égései nem voltak életveszélyesek - mégis meghalt

A professzor hajnalban tudta meg, hogy nagy a baj, mert a szétnyílt csontokból a hosszú várakozási idő alatt csontvelő-részecskék szivárogtak, amik bekerültek Peterson vérkeringésébe, és elzárták az ereket: egyszer csak leállt a veséje, a tüdeje, és miután az agya nem kapott vért, a klinikai halál állapotába került, majd elhunyt.

Mindenki megdöbbent a hír hallatán. Andretti, e pillanatban már világbajnok, ezt mondta: - Mennyire nem így képteltem el! Milyen jó lett volna örülni a bajnokságnak, a győzelemnek, de most mindez mellékessé vált.

Ronnie Peterson (1944-1978) a kórházban felállított ravatalon hétfő reggel

Peterson egy évtized alatt kereken harminc, komolyabb balesetet szenvedett, háromszor került kórházba. Egyszer, még 1969-ben egy fejjel lefelé történt landolás után eltörött a nyaka is, akkor majd’ egy fél évet ki kellett hagynia.

A Peterson-tragédiának, a mentés és a szervezés terén tapasztalt anomáliáknak alapvető befolyása volt Watkins prof tevékenységére, ahogy a következő két évtizedben felépített a F1-es orvosi ellátást és mentést, hiszen a gyors és hatékony beavatkozásnak köszönhetően mentették meg többek között Gerhard Berger (Imola 1989) vagy Martin Donnelly (Jerez 1990) életét.

Az biztos, hogy az 1922 óta üzemelő monzai pálya legendájához sajnos az is hozzátartozik, hogy itt lelte halálát Wolfgang von Trips (1961), Jochen Rindt (1970) és szeptember 10-én pontosan negyven éve, Ronnie Peterson is.

A Szuper Svéd legendája azóta is él, szülővárosában, Örebroban múzeum és egy (kissé fura) szobor őrzi emlékét.

Az örebroi temetésen a pilótatársak - Scheckter, Fittipaldi, Lauda, Watson és a háttérben a rákos beteg Nilsson - vitték a koporsóját.

Amikor a bécsi Rindt Múzeumot megalapító és működtető Erich Walitsch 1995-ben meglátta az összetört, rozsdás Lotus 72-est, azt érezte: - Számomra akkor másodszor is meghalt Jochen. A monzai baleset immár 48 éve történt, ma Rindt még mindig csak 76 éves lenne.

Jochen Rindt 1970-ben magabiztosan száguldott a világbajnokság felé - haláláig

A grazi Griesgasse egyik kiskocsmájának Formel Eins a neve. A tulaj csak déli egykor nyit, éjfélig megy az üzem. Törzsvendégek járnak ide. Söröznek, isszák a Gössert, a Puntigamert, kártyáznak. A fejük fölött, a falon egy bekeretezett újságoldal. A helyi lap, a Kleine Zeitung 1970. szeptember 6-i számának címoldala. Óriási, fekete betűkkel csak ennyi áll rajta: JOCHEN RINDT IST TOT

Az osztrákok vallják, hogy Rindt halála számukra olyasmi sokk volt, mint a Kennedy-gyilkosság, vagy majdan John Lennon lelövése: az emberek ma is pontosan meg tudják mondani, mit csináltak, hol voltak, amikor megtudták, Rindt nincs többé. Ahogy alkalmi sörpartnerem mondja beszívott ajakkal:

- Ja, der Jochen, der war ein echter Typ.

Valahogy úgy: - A Jochen, na ő aztán volt egy figura!

Karl Jochen Rindt ugyan a németországi Mainzban született, de egy éves krától Grazban élt és osztráknak vallotta magát 

És ezt sokan állítják. Többek között a versenyzők közül legjobb barátja, svájci szomszédja, Jackie Stewart is:

- Rindt volt közülünk a leggyorsabb. Az autója nem volt mindig a legjobb, de ha a technika engedte, Rindtet képtelenség volt megfogni.

A pőre számadatok nem sejtetik a kivételes klasszist: Rindt 1964-1970 között kereken 60 versenyen indult, 6-szor nyert, 10-szer állt az első rajtkockában. Győzelmeit 9 hónapon belül érte el: az 1969-es USA Nagydíjon kezdődött a nagy sorozat a Lotusszal, ami az 1970-es Német Nagydíjon ért véget. Rindt négyszer nyert zsinórban, és toronymagas favorit volt hazája első steiermarki versenyén is, ahol, ez a sors fintora, motorhiba miatt kiesett. Monzában már megnyerhette volna a bajnokságot.

Jochen és Nina - a finn modell és az oszták pilóta szinte ikonikus jelenséggé vált rövid idő alatt

Pénteken csak a 4. volt a szabadedzésen, három Ferraris állt az élen, Jacky Ickx, Clay Regazzoni és Ignazio Giunti.

- Ők csak ünnepeljenek ma - mondta Rindt -, én inkább holnap szeretnék. Szerintem legalább egy másodpercet tudok faragni az időn, és az elég kell legyen a pole-hoz. A péntek történetéhez tartozik még, hogy Emerson Fittipaldi a Parabolica kanyarban kicsúszott, a védőkorlátba rohant, de megúszta.

 Este még egy gálán is részt vett, ahol Stewarttal és a motoros bajnok Agostinivel együtt őt is kitüntették a "küzdőszelleméért".

Szombaton, szeptember 5-én, Monzában a szokásos módon készülődtek az Olasz Nagydíj időmérő edzésére. Illetve, mégsem. Colin Chapman, a Lotus 72-es modell zseniális konstruktőre azt találta ki, hogy a gépeket terelőszárny nélkül futtatja. Rindtnek már akadt egynéhány oltári balesete a Lotussal, a legemlékezetesebb tán a 1969-es barcelonai volt, amikor akkorát bukott, hogy még a kocsi kormánya is összevissza görbült (a Walitsch-féle múzeum birtokában van ma, Nina Rindt ajándéka…).

Rindt ezt az 1969-es barcelonai balesetet még túlélte - már Lotusszal 

Jochen Rindt 1969. május 9-i keltezéssel, ezután a barcelonai balesete után (kettétört a hátsó szárny, a Lotus 49-es a korlátba vágódott, a csurom véres Rindtet a korábban szintén ugyanilyen balesetet szenvedett csapattárs, Graham Hill húzta ki a roncsból) levelet írt főnökének, Colin Chapmannek.
„Nos, Colin, az egészről a következőket gondolom. Öt éve versenyzek a F1-ben, és eddig csak egyszer hibáztam (nekimentem Chris Amonnak Clermont Ferrand-ban), és egyetlen balesetem volt váltóhibából kifolyólag Zandvoortban, máskülönben nem történt velem semmi veszélyes. Ez a helyzet viszont nagyon gyorsan megváltozott, mióta a te csapatodhoz szerződtem. Levin, Eifelrace, FII, felfüggesztés és most a barcelonai.
Az igazat megvallva, a te autóid olyan gyorsak, hogy akkor sem vesztenének a versenyképességükből, ha néhány dekával nehezebbek lennének azáltal, hogy a gyenge részeket megerősítenéd. Mi több, azt gondolom, jobban oda kellene figyelned arra, hogy mivel foglalkoznak bizonyos alkalmazottaid, szerintem, akkor a felfüggesztések a FII-esen biztosan másképp néznének ki. Kérlek, gondold át a felvetéseimet, mert csak olyan autót vagyok képes vezetni, amiben legalább kis bizodalmam van, mivel a teljes bizalomvesztés elérése már eléggé közel kerültem.”
Kőkemény, de érthető - nem?

Máshol, egy interjúban ezt is kijelentette:

- A Lotusszal vagy világbajnok leszek, vagy halott.

A Colin Chapman megalkotta Lotus 72 új standardot állított fel a Forma-1-ben

Ott, akkor, Monzában sem tetszett neki Chapman megoldása. Csapattársa, John Miles egyenesen megtagadta, hogy ezzel a géppel akár csak még egy kört is tegyen, de Jochen csak magában morgott. Az időt is húzták a szervezők, előbb Regazzonit köszöntötték a születésnapján, majd az egyik autó elsodort egy fotóst. Az osztrák tévé stábja a monzai boxutcában már azt próbálgatta, hogy másnap, Rindt esedékes vb-címe után miképp csinálják majd az élő interjút az első osztrák bajnokkal. A Motorama műsorba fel is vesznek egy rövid anyagot, de már közben megy az edzés. - Szerintem túl nagy a zaj - mondja Rindt a szerkesztő Lucky Schmidtleitnernek. - Hallgassátok meg, használható-e. Ha nem, felvesszük még egyszer, amikor visszajöttem...

Rindt pedig a pályán egyre gyorsabb köröket futott: 1:27,59 után 1:27,24 és végül 1:26,65. Megelőzte Hulme-ot. Aztán, ahogy az már lenni szokott, egyszerre csak "halálos csönd" lett az autódromban. A pályáról lassan gurultak vissza a kocsik a garázsok elé, a boxutca végén pirosra váltott a lámpa.

Kedves kollégám, Helmut Zwickl, az osztrák Forma-1-es újságírás egyik nagy öregje így emlékszik vissza még ma is lúdbőrözve a történtekre:

- Yes, Rindt - ezt hallottam valakitől. Láttam, amint Stewart a Lotus-boxhoz siet, felugrik a boxfalra, mond valamit Nina Rindtnek, aki elrakja a stopperjét és a táblázatot, amin a köridőket vezette. Chapman is ott áll, a hajába túr, valahová messze néz, a tekintete üres, zavart, majd lehajtja a fejét, az olajfoltos aszfaltot bámulja. Az egyik szerelő egy csavarkulccsal játszik idegességében, s mint aki nem tudja, mit tesz, akár egy gyerek, oda-odakoccantja a fémet a boksz falához, mintha egy torz dallamot játszana. Frank Williams az órájára nézett: 15.35-öt mutatott.

A monzai Parabolica kanyar bejárata 1970. szeptember 5-én: a roncs, immár a halott Rindt nélkül

Hulme, aki Rindt mögött haladt, az faggatózok gyűrűjében szűkszavúan mesélte, amit látott:

- A Parabolicában repült ki - Elég csúnyán nézett ki... A kocsi egyszer csak balra húzott, neki a védőkorlátnak... A kerekek repültek mindenfelé... Benn maradt az autóban, nem szállt ki...

Nem, mert szinte azonnal meghalt. Eddig alig esett szó róla, mert olyan hajmeresztő: a korlát vasa, ahová belefúródott a Lotus orra, szabályszerűen levágta a versenyző egyik lábfejét. Két perc alatt elvérzett. Bernie Ecclestone, aki Rindt menedzsere volt, gyalog rohant a boxok felől a Parabolicába. Tenni már ő sem tehetett semmit. Visszafelé csak a fehér színű, véres sisakot és az egyik versenyzőcipőt hozta a kezében.

Nina Rindt ekkor egy papot lát meg, s bár Stewart azzal nyugtatgatja, hogy Monzában mindig hemzsegnek a papok, ez a tiszteletes egyenesen hozzájuk lép, és kezét Nina vállára téve csak ennyit mond:

- Bátorság, Signora Rindt.

Ecclestone és Chapman a milánói Niguarda Klinikára robogott, de ott csak a halál tényének megerősítését kapták.

Az osztrák rádió és televízió, megszakítva adásukat néhány perccel 6 óra előtt közölték a visszavonhatatlan hírt: Jochen Rindt Monzában meghalt.

Hat nappal később, szeptember 11-én tartották a temetést Grazban. A Forma-1-es "család" (amelyik abban az évben nem először vett részt temetésen, Zandvoortban Piers Courage halt meg) 34 különböző méretű és rangú repülővel érkezett a stájer fővárosba. Joakim Bonnier ezt mondta a sírnál:

- Bármi is történjék a hátralévő három futamon, az 1970-es év egyetlen és valós világbajnoka Jochen Rindt marad.

És tényleg így történt.

A nagyvilág így látta utoljára Rindt halálautóját: egy kampón lóbálózva szállították el, úgy tűnt, örökre

Itt jöjjön akkor néhány szó a roncsról. Az olasz államügyészség azonnal lefoglalta az összetört Lotus 72-öt: utoljára egy daruskocsi kampóján himbálózva látta a világ. Amúgy visszavitték a garázssorra, betették egy üres boxba, amit lelakoltak, és két carabinieri állt őrt, amíg el nem szállították. A Lotus-kamion a két megmaradt, ép versenykocsival (Miles és Fittipaldi Lotusai) hat óra tájt gyorsan elhagyta a monzai paddockot, nehogy azokat is lefoglalják. A baleset hivatalos vizsgálata szeptember 14-én kezdődött meg, a jelentés 37 oldalt tett ki és fékhibát állapított meg. Chapmant felmentették a „gondatlanságból elkövetett emberölés” vádja alól, és 1976-ban (!) telexen üzentek neki, hogy hazaviheti a roncsot. Chapman azonban nem mozgatta a füle botját se, így aztán a kocsi maradéka egy monzai roncstelepre került, ahol a szabad ég alatt rozsdásodott tovább - egészen 1985-ig. Akkor tűnt fel egy ingatlan-befektetőnek, aki csupán a szállítási költségek fejében elvihette a Lotust. Ám ő maga igazából a Lolák iránt érdeklődött, így keresett egy Lotus-gyűjtőt, akivel végül cseréltek. Így került a halál-autó egy, a baleset színhelyétől alig 2 kilométerre fekvő bádoggarázsba, ahol jelenleg is pihen, immár megóvva a további romlástól.

Rindt Lotusának roncsa évtizedekkel később került elő egy olasz garázsból

Amikor Daniel Ricciardo bejelentette, hogy ott hagyja a Red Bullt és átszerződik a Renault-hoz, eléggé hangosan koppantak az állak a földön. Pedig a F1 történetében jó pár alkalommal történt efféle. Hol jól sült el a dolog, hol kevésbé…

Daniel Ricciardo idén Kínában és Monacóban is nyert, mégis a Red Bulltól való távozás mellett döntött

Bő negyven évet ugorjunk vissza az időben. 1975 végén Emerson Fittipaldi, immár kétszeres világbajnok, mindenki megrökönyödésére ott hagyta nyerő csapatát, a McLaren, amivel ’74-ben bajnok lett, majd ’75-ben vb-ezüstérmes. És hová ment? Hát ahhoz a Copersucar csapathoz, ami a bátyja, Wilson menedzselt és a brazil cukoripar támogatott pénzzel. Végzetesen rossz döntésnek bizonyult a honfiúi lelkesedés: Emerson többé sosem nyert versenyt, és öt keserves és szégyenteljes év után 1980-ban visszavonult…

Emerson Fittipaldi 1976-ban ment át a McLarentől hirtelen váltással a Copersucarhoz

Egy évvel később Jody Scheckter hasonló lépésre szánta el magát. Őt a nyerőképes Tyrrelltől szintén egy vadiúj csapathoz, a Wolf Racinghez csábították el. Walter Wolf osztrák származású kanadai milliárdos fejébe vette, hogy összevásárolja az elérhető legjobb szakembereket új istállójához – pilótának Schecktert nyerte meg. Scheckter meg rögvest első versenyüket, az 1977-es Argentin Nagydíjat, úgyhogy ő bizony nagyon szerencsés kézzel választott. A bajnokságban összesen 3 győzelemmel végül 2. lett – ami tényleg nem rossz egy kezdő alakulattól.

Scheckter többek között Monacóban is nyerni tudott az új Wolf csapattal 1977-ben

Ugyanennek az évnek a vége felé Niki Lauda, aki megszerezte a második bajnoki címét a Ferrarinál (Schecktert megelőzve), nem óhajtott tovább sikerei színhelyén, Maranellóban maradni, és elfogadta Bernie Ecclestone ajánlatát, átigazolt a Brabhamhez. Ma Niki már így vélekedik minderről: - Akkor, abban a helyzetben ezt éreztem helyesnek, de visszatekintve természetesen hiba volt, mert a Ferrari sokkal jobb autót épített, mint a Brabham.

Lauda világbajnokként a Brabhammel 1978-ban - messze nem volt olyan sikeres, mint a Ferrarival

Alan Jones, aki 1977-ben meglepetésre megnyerte az Osztrák Nagydíjat egy Shadow-val, ami a középmezőnyhöz tartozott, ám a szezon végén egy még sokkal gyengébb alakulathoz állt át, Frank Williams akkor létrehozott csapatához. Jones és a Williams együtt fejlődtek 1978-tól szinte versenyről versenyre, hogy aztán 1980-ban már világbajnokok legyenek együtt.

Egy kicsit előre haladva: Ayrton Senna 1985-1987 között a Lotus versenyzője volt, ahol évente 2-2 futamot nyert, meg összesen 16 pole-t szerzett, úgyhogy semmi nem szólt amellett, hogy távozzon – de mégis megtette. A Honda-motororral együtt átállt a McLarenhez, ahol már első évében, 1988-ban bajnok lett, amit még két elsőség követett.

Ayrton Senna a Lotust hagyta ott a McLarenért - neki bejött, rögtön bajnok lett 1988-ban

Szemben vele, nagy ellenfele, Nelson Piquet világbajnokként távozott sértődötten a Williamstől, ráadásul Senna helyére, a Lotushoz. És bizony nagyon megjárta, mert nem hogy a bajnokságért nem volt harcban többé, de a Lotusnál még nyernie sem sikerült.

Alain Prost szintén sértődöttségében fordított hátat a McLarennek 1989 végén, és három vb-címmel a tarsolyában a Ferrarihoz menekült, ahol 1990-ben kis híján bajnok lett (jól járt), de 1991-ben meg olyan gyengén szerepeltek, hogy Alain sértő kijelentései miatt maga a Ferrari rakta ki a szűrét még az év vége előtt (rosszul járt).

Michael Schumacher két benettonos bajnokág után hirtelen úgy gondolta, új kihívásra vágyik, és elfogadta a Ferrari invitálását 1996-tól. Bár egészen 2000-ig tartott, míg maranellói színekben is felért a csúcsra, utána meg sem állt 5 bajnokságig, összesen 72 győzelmet szerzett vörös színben.

Schumacher és a Ferrari: korszakot írtak, noha csak az ötödik közös szezonjukban lettek bajnokok

Kissé hülyének nézték Lewis Hamiltont is, amikor 2012-ben a nyerőképes McLarentől egy huszárvágással a még ugyancsak botladozó Mercedes felé vette az irányt. 2013-ban még csak egyszer nyert, épp a Hungaroringen, de 2014-től aztán beindult a mercis gőzhenger, és Hamilton már három bajnoki címnél tart az Ezüstnyilaknál.

És most itt van az újabb világra szóló meglepetés. Ricciardo Red Bull-tanítványként nőtt fel, és kétségtelen, hogy egy jó autóval világbajok lehet belőle. Tény, hogy Max Verstappen mellett úgy érezhette, hogy nem ő az első számú kedvenc, vagyis nem annyira a Red Bulltól akart szabadulni, mint a holland csapattárstól. Szívesen ment volna a Ferrarihoz vagy a Mercedeshez, de mivel mindkét helyen van egy-egy sztárpilóta Vettel és Hamilton személyében, igazából nincs szükség egy Ricciardo féle kaliberre. Nem úgy a Renault-nál, ahol ugyan ott vitézkedik Nico Hülkenberg, aki viszont még dobogón sem állt soha, tehát a franciáknak nem jön rosszul egy sokszoros nagydíj-győztes. Ricciardo annyiban biztos jól választott, hogy a Renault, akárhányszor is jelent meg a F1-ben eddig, mindig nyerő autót épített előbb-utóbb. Most csak az a nagy kérdés, hogy ez már esetleg 2019-ben megtörténhet, vagy az „utóbb” tényleg utóbb jön majd…

Ricciardo idén még Red Bull-lal a Renault előtt. De hogyan lesz 2019-ben? 

„Ha ez Jimmyvel megtörténhetett, mi ugyan miben reménykedhetünk?” – így kesergett Chris Amon, amikor megtudta, hogy Jim Clark meghalt azon a németországi Forma-2-es futamon, ahol ott sem kellett volna lennie. Pontosan 50 éve történt.

Jim Clark az 1960-as évek legnagyobb autóversenyzője volt - máig tisztázatlan haláláig

A kétszeres F1-es skót világbajnok halála akkor, 1968. április 7-én olyan volt, mint majd’ negyedszázaddal később Senna tragédiája – elképzelhetetlen és felfoghatatlan. Clark az 1960-as évek abszolút szupersztárja volt, akit gyakorlatilag közmegegyezéssel a legjobb autóversenyzőnek tartottak. Aki megdöntötte Juan Manuel Fangio győzelmi rekordját, aki 33 pole-t ért el 72 versenyen, és második világbajnoki címe felé robogva, mintegy mellesleg, megnyerte az Indy500-at is.

És mindezt Lotusszal.

Clark mind a 72 F1-es versenyét Lotusszal teljesítette

Mint ahogy a halálát is egy Lotusban lelte.

De mért kellett ennek bekövetkeznie?

Clark az 1968-as szezont rögvest győzelemmel nyitotta a Dél-afrikai Nagydíjon, ez alkalommal történt, hogy 25. sikerével Fangio elé került az örökranglistán. Ezen a versenyen a Lotusok még a hagyományos brit sötétzöld színben futottak, ám hamarosan arany-fehér-pirosra festették át őket. Ugyanis a cégalapító zseni, Colin Chapman nem csak a műszaki megoldások terén volt nagy újító, de üzletemberként is megállta a helyét. Ő ismerte fel, hogy az autó nagy felületeit „hirdetőoszlopként” értékesítheti, így érkezett meg a F1-be a szponzoráció. Az Imperial Tobacco cigarettagyár Gold Leaf márkája lett a Lotus új ruhája. Geoffrey Kent, a dohányosok vezére az üzlet létrejöttére így emlékszik: - Nem ment túl jól a cégnek, ezért körülnéztünk, hogy lehetne sok embert elérni. Angliában akkoriban az autóversenyzők voltak a legsikeresebbek a nemzetközi porondon, ezért próbáltunk ebbe az irányba lépni. A Lotus logikus választás volt.

Clark az 1968-as Dél-afrikai Nagydíjon szerezte meg 25. és egyben utolsó Forma-1-es győzelmét

Olyannyira összebarátkoztak az évek során, hogy Kent egykettőre a Lotus igazgatótanácsába is bekerült Chapman révén.

Ám az Imperial Tobacco sajnos Clark halálában is fontos tényezővé lépett elő.

Ugyanis az eredeti tervek szerint Clark ezen a hétvégén mindenképp versenyzett volna – mint akkoriban ez teljesen bevett szokás volt, hogy a Forma-1 mellett szinte minden vasárnapra akadt valamiféle futam – a BOAC 1000 kilométeres sportkocsi-futamon Brands Hatchben az Alan Mann-csapat Ford Cortinájával, aminek a Lotus motorszállítója nyilván sokkal jobban örült volna. Hiszen ez, a sportautó-világbajnokság egyik állomásaként sokkal fontosabb eseménynek számított, mint az európai pályák között akkor még alig ismert Hockenheimringen esedékes Forma-2-es verseny. Ám egy szponzor érkezésével nem csak pénz, hanem kötelezettségek is járnak: Chapmant az Imperial Tobacco vezérei arra kérték (utasították?), hogy a nagyon fontos német piac miatt az új színekben pompázó Lotusok legyenek ott a rajtrácson Baden Württembergben, és ehhez a gumiszállító Firestone is szívesen csatlakozott.

Az 1968. április 7-i futam hivatalos plakátja

Hiszen nem kisebb személyisekről volt szó, mint Graham Hillről, aki 1962-ben volt világelső és Clarkról.

Bár „csak” egy F2-es futamról beszélünk, a nevezési listán ezúttal is sok ismert név szerepelt, Jean-Pierre Beltoise-tól Clay Regazzonin és Piers Courage-on át Peter Gethinig vagy Guy Ligier-ig (sőt, a még egy ifjú fél-amatőr pilóta, bizonyos Max Mosley is az indulók között volt egy Brabham F2-essel). Ugyanakkor érdekes mellékzönge, hogy Chapman viszont nem volt ott, inkább családi síelésre ment St. Moritzba.

Clark a német futam előtt egy héttel ugyanezzel az autóval szerepelt a barcelonai, Montjuich Parki versenyen, ahol az első körben kiesett, mivel Jacky Ickx hátulról belehajtott. A Deutsche Trophäe alkalmával az első perctől fogva elégedetlen volt a versenygépével. Nyirkos, ködös, esős áprilisi idő volt végig, ami amúgy nem lehetett szokatlan a számára skótként, ám a Lotus 48-at nem tudta jól beállítani, kétszer is megpördült. A helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint hogy csak 7. lett az időmérőn, 2,4 másodperccel maradva el Jean-Pierre Beltoise pole-idejétől. Olyan nevek verekedték magukat eléje, mint Kurt Ahrens vagy Derek Bell. Ez utóbbi tisztán emlékszik rá ma is, hogy Clark a szombati kvalifikáció után félig komolyan, félig viccesen azt mondta neki, hogy a versenyben majd szépen félrehúzódik, amikor Bell lekörözi. A kezdőnek számító honfitárs nem akart hinni a fülének: - Mi? Hogy én majd lekörözöm Jimmyt?

A nem túl bíztató kilátások ellenére Clark jól érezte magát Németországban.

A ZDF élő műsorában: Clark és az F2-es Brabhamben Kurt Ahrens

Szombat estére meghívták a ZDF élő sportműsorába, a Lotusával együtt! A csapat ezt nem engedte, hiszen még sok munka volt a 48-assal, mert a barcelonai ütközés miatt nem volt tökéletes a futóműve, meg a motor is ki-kihagyott. Végül abban maradtak, hogy mivel Kurt Ahrens is megy a show-ba, ő oda szállítja a maga Brabhamjét, Clark pedig a nagynevű díszvendég lesz. A két pilóta – már overállban – együtt ment át Wiesbadenbe Ahrens Mercedes 280-asával. Végül elég hosszú este lett belőle, mert a versenyzőkre csak 22.15 órakor került sor. A koreográfia szerint a Brabhamben pózoló Anrenst Clark gurította be a színre, mire a moderátor viccesen meg is kérdezte, hogy az az úr, aki segít neki, a szerelője-e. Ahrens némileg kínban így felelt: - Nem éppen, mivel ő Jim Clark Angliából…

A riporter kéz- és lábtörést kíván búcsúzóul Clarknak...

A csevegés mintegy negyedórán át tartott, a végén jó német szokás szerint a riporter „Hals- und Beinbruch”-ot, azaz kéz- és lábtörést kívánt… Aztán régi szokás szerint, a műsor vendégeit meghívták a stúdióhoz közeli Adlerstübchen nevű fogadóba vacsorára. Jó lehetett a hangulat, mivel a fennmaradt fotók szerint Clark hatalmas, egyliteres korsót, egy úgy nevezett „mass”-t emelget. Végül éjfél felé kerekedtek fel, és még egy jó 100 kilométeres út várt rájuk a hotelig. Ám ez sem ment simán, mivel úgy 70 kilométer után Ahrens Mercedese elkezdett dadogni, mire a jó fülű pilóták egykettőre megállapították, hogy valószínűleg alig van benne olaj, és Ahrens elismerte, hogy az effélével nem nagyon szokott törődni. Lépésben mentek a következő benzinkútig, ahol felverve a kutast, az derült ki, hogy Ahrensnél alig néhány márka van csak, ami nem elég egy kanna olajra, ezért Clark fizetett, bár a kutas először nem akarta elfogadni a dollárt…

A tv-show után még egy kis kocsmázásra is sor került, de sörivásról szó sem lehetett

Míg Clark végül éjjeli 2 óra után Speyerban, a Luxhof Hotelban nyugovóra tért, Derek Bell a pálya mellett panzióban a következőt vette észre: - Jimmy panaszkodott arra, hogy a motor kihagy, majd fél másodperc múlva teljes erővel újból dolgozni kezd, ami nem kellemes jelenség. Az este során egyszer csak arra lettem figyelmes a szobámban, hogy az országúton a Lotus-szerelők fel-alá száguldoznak Clark gépével, próbálgatják, mi a baja. Én is jól hallottam, pontosan úgy volt, ahogy mondta: a motor egy pillanatra elhallgatott, majd mintha csak lélegzetet vett volna, újra felbömbölt.

Másnap, április 7-én a két szakaszban megrendezendő F2-es futam reggelén továbbra is nyűgös, ködös idő várta a mezőnyt.

Rajt esős pályán, bordázott gumikkal. Clark mellett Chris Amon

Az első futam 5. körében, 12 óra 39 perckor következett be a tragédia. Chris Irwin, aki Clark mögött haladt, ezt látta: - Nyílegyenes szakaszon haladtunk, jó 200 kilométeres tempóban, amikor a Lotus egyszerűen kitört, és kirepült a fák közé. Szerintem biztos valami műszaki hibája volt.

Ebben mindenki egyetértett – egy ilyen tudású pilóta, mint Clark, a körülmények ellenére sem hibázott. Sokan azonban úgy vélték, hogy az egyenes előtti kanyarból kijőve a Lotus hátsó kerekei elveszthették a tapadást, amiben esetleg része volt a futómű hibájának, netán még a barcelonai karambolnak is. Irwinnel ellentétben a közelben álló pályaőr, Winfried Kolb szerint észlelhető volt, hogy a Lotust az egyenesben már alig lehetett az úton tartani, Clark mintegy 300 méteren át küzdött, de nem bírt vele, noha – a motor vizsgálata kiderítette utóbb – a lábát mindeközben nem vette le a gázról. A pályáról letérve három szaltót vetett, és utána csapódott egy méteres magasságban egy vaskosabb bükkfának. Mivel az F2-es autókban akkoriban még biztonsági öv sem volt, Clark a három részre szakadó autóból hátrafelé zuhant ki.

Clark kirepült a pilótafülkéből és gyakorlatilag azonnal meghalt

Azonnal életét vesztette.

Sok pilóta halála kapcsán (Rindt, Senna) a teljes igazság, az okok évtizedek múltán sem teljesen világosak – és ez igaz Jim Clarkra is. Bár egészen vad teóriák is napvilágot láttak, például, hogy egy gyerek szaladt át Clark előtt a pályán és őt akarta kikerülni, maradjunk a szakmaibb fejtegetéseknél.

Ez esetben a Firestone, ha kényszerűen is, annyit magára vállalt, hogy „valószínűleg” defekt miatt következhetett be a tragédia. De ezt több komoly vélemény is cáfolja. Köztudomású volt Chapman és Clark egészen különös, nem csupán baráti, de szinte apai-fiúi viszonya. Mivel leginkább futómű, vagyis konstrukciós hibára tippeltek, a bennfentesek attól tartottak, hogy Chapman, aki amúgy is teljesen odavolt, ha megtudja, hogy Clark kifejezetten az ő tervezési hibája miatt vesztette életét, valami őrültséget követ el, vagy netán kiszáll a versenysportból. Így jött az ötlet, hogy a gumikra kenjék a balesetet, amit Chapman szívesen elfogadott, élete végéig tartotta is magát ehhez a verzióhoz.

A Lotus 48 roncsai szétszóródva a pálya menti kiserdőben

Derek Bell szerint azonban ez szinte hihetetlen: - Egy esős futamon a gumik sokkal kisebb terhelésnek vannak kitéve, mint rendesen. Ráadásul egy versenygumi nem úgy durran ki általában, hogy pukk, és kimegy belőle minden levegő, az autó meg irányíthatatlanná válik. Egy eresztő gumi nem lehetett volna gond a világ legjobb pilótájának!

Mentőautó a pályán - a halálos sérüleseket szerzett Clarkot még bevitték a heidelbergi klinikára 

Clark holttestét hétfőn szállították haza Skóciába, és 1968. április 10-én helyezték örök nyugalomra.

Időről időre megkísérlik összeállítani a Forma-1 legjobb pilótáinak rangsorát, ami voltaképp reménytelen vállalkozás. De bármilyen lista is szülessen, Jim Clark neve biztos nem hiányzik az a Top 5-ből, de többnyire az első háromból sem…

Clark emlékhelye a régi hockenheimi pálya azon pontján, ahol a tragédia bekövetkezett