f1classic

Enzo Ferrari számára a monzai Olasz Nagydíj bizonyos értelemben fontosabb volt, mint a világbajnoki cím.

Piero Ferrari, aki először az 1961-es futamon volt jelen, így mesélte nekem: - Apám mindig azt kérte a csapattól, a mérnököktől és persze a pilótáktól: a legjobb autót, a legjobb motort vigyétek, és a legjobb teljesítményt nyújtsátok a rajongóknak!

Maga Enzo, aki amúgy sosem bújt elő maranellói sasfészkéből, a szombati edzésre mindig ellátogatott Monzába. Itt aztán, mint a F1 pápája megtartotta a maga kis audenciáit, de magát a versenyt természetesen már otthon követte figyelemmel, az 1950-es évek végétől televízión.

Enzo Ferrari szombati inspekciója Monzában, 1961-ben

Az biztos, hogy a csapatok közül a legtöbbször a Ferrari nyert Monzában, összesen 19-szer, majd jön a McLaren 12 győzelemmel és Mercedes 10-zel – köztük az utóbbi négy évvel, vagyis 2014-2017 között csak az Ezüstnyilak nyertek, míg a Ferrari utoljára 2010-ben, még Feranando Alonsóval…

Ami a múltat illeti, Monza a sok siker mellett tragédiákat is hozott. Míg Alberto Ascari a Forma-1-ben 1951/52-ben diadalmaskodott, három évvel később egy sportkocsi kipróbálása közben, (orrtöréssel és agyrázkódással járó) monacói balesete után három nappal, azon a helyen lelte a halálát, amit sok-sok éve Variante Ascari néven emlegetnek…

Philip Hill 1960-ban nyert Monzában, és ez volt utolsó GP-siker a sportág történetében, amit orrmotoros autóval értek el. Egy évvel később Hill ugyanitt világbajnok lett – de tragikus körülmények között. Csapattársa, Wolfgang von Trips volt a legádázabb ellenfele, és kettejük közül kellett kikerüljön az 1961-es világbajnok. Von Trips a verseny 2. körében karambolozott a Parabolica-kanyar előtt, és 13 (többségében svájci) nézőt rántott magával a halálba. Hill megint nyert, és ő lett a bajnok…

Von Trips balesetének helyszíne - a pilóta és 13 néző halt meg aznap

Majdnem egy évtizeddel később, 1970-ben a szombati edzésnapon halt meg Jochen Rindt (Lotus) egy fékhiába miatt – ugyanott, ahol von Trips is. Másnap viszont új győztest avattak, Clay Regazzoni a Ferrarival mindössze élete 5. versenyén nyerni tudott, míg szegény Rindt holtában „versenyzett” tovább a másik ferrarissal, Jacky Ickx-szel.

Regazzoni 1975-ben megismételte sikerét, csak akkor még tetézte az olaszok örömét, hogy a futamon 3. helyen célba érő Niki Lauda 11 év után visszahódította a világelsőséget Maranellónak.

Volt minek örülni 1975-ben: Regazzoni (jobbról) nyert, Lauda pedig világbajnok lett

1979-ben Jody Scheckter biztosította be Monzában a bajnoki címét egy győzelemmel – ám a következő sikerre 1988-ig kellett várni. Abban az évben a 16 futamból 15-öt a McLaren-Hondák nyertek, és Monzában sem volt sok esélye a Ferrarinak. Ám Alain Prost gépe kivételesen felmondta a szolgálatot, míg a versenyben vezető Ayrton Senna bemutatta egyik, rá néha oly jellemző, türelmetlen manőverét: ott és akkor akarta lekörözni Jean-Louis Schlessert, amikor nem lehetett. A McLaren kipördült, fennakadt a rázószegélyen, és ezzel a Berger-Alboreto páros állt az élre, majd nyert is. Mindenki egy véleményen volt: a három hete elhunyt Enzo Ferrari intézte „odafent”.

Alboreto (balról) és Berger az 1988-as Olasz Nagydíj dobogóján

A Schumacher-korszakban 1996-2006 között összesen 7 monzai sikerül született, noha kettőt Barrichello neve mellé könyveltek el.

Fernando Alonso pedig, aki 2010-ben érkezett a Ferrarihoz, Monzában is győzni tudott – csak a vb-cím nem jött neki össze vörös színben.

2018 lehet a fordulópont? Kimi Räikkönen pole-ja és a teljes Ferrari-első rajtsor e tekintetben sokat ígérő!

Utóirat, vasárnap este: egyelőre nem úgy fest a dolog...

Räikkönen idei első pole-ját épp Monzában szerezte meg

Sok-sok éve, 1989-ben is Ferrari-győzelemmel kezdődött a szezon – méghozzá vaskos meglepetéssel. A frissen szerződtetett Nigel Mansell nyert a Brazil Nagydíjon egy olyan Ferrarival, ami a teszteken 30 körnél többet nem tudott megtenni egyben.

A McLaren-Honda totális uralma kellős közepén történt mindez. Az 1988-as évben a wokingi csapat 16 futamból 15-öt nyert meg, és bár épp véget ért az első turbó-korszak, és 1989-től megint csak szívómotorokat lehetett használni, ez nem változtatott a tényen, hogy a McLaren párosa, a bajnok Ayrton Senna és Alain Prost számított továbbra is a fő esélyesnek.

Ahogy az lenni szokott, fél szemmel azért mindenki figyelt a Ferrarira, több okból is. 1988 nyarán meghalt a cégalapító Enzo, továbbá várható volt, hogy az 1987-ben Maranellóba szerződött, korábbi mclarenes sikerkovács, John Barnard munkája is lassan beérik. A téli tesztek azonban nem ezt ígérték. Barnard ugyan kitalált valami nagyon újat, a félautomata váltót (máig ezt használják), de ez egy bonyolult szerkezet, rengeteg elektronikával, és eleinte bizony nem akart működni. Nigel Mansell ma is büszke rá, hogy ő volt az utolsó pilóta, akit Enzo Ferrari maga szemelt ki a Scuderia számára, úgyhogy lelkesen érkezett a Williamstől a gyengécske Judd-motorral elvesztegetett szezon után. Ám neki és csapattársának, Gerhard Bergernek is azzal kellett szembesülnie, hogy a 640-es csodaautó rendre megáll alatta. A tél folyamán egyben 30 körnél nem tudtak többet megtenni műszaki hiba nélkül, ami pedig csak a fele egy versenytávnak…

Realistaként a brit nem sok jót várt az első futamtól, amit riói Jacarepagua pályán futottak a Brazil Nagydíj keretében. Olyannyira fel volt készülve a fiaskóra, hogy hazafelé, Londonba szóló repülőjegyét még a verseny vége előtti indulással váltotta meg, gondolván, úgyis egykettőre kiesik. Ezt a gondolatmenetet alátámasztotta a pénteki és szombati produkció: a négy edzésen háromszor romlott el a váltó hidraulikája. Az olasz sajtó cinikusai 10 körre taksálták a Ferrari állóképességét. Mire Mansell szárazon megjegyezte: - Tipikus, mindig csak a túlozni tudnak. Szerintem csak 5 körig jutok…

De mégis minden másképp történt, mint bárki várta vagy jósolta.

Ehhez persze, mint a Formula-1-ben sok esetben, szerencse is kellett. Kezdve ott, hogy rögtön a start után két fő riválisa, Senna és Berger összeütközött, úgyhogy ennyivel kevesebb ellenfelet kellett megelőznie a 6. helyről rajtoló Mansellnek. Nyomta, ahogy tudta, és várta, hogy mikor esik szét a félautomata váltó, ahogy azt már megszokta. De az nem csak egyben maradt, hanem a V12-es Ferrari-motor ereje is megtette a magáét, mivel Nigel már a 3. körben harmadik volt az incidensnek köszönhetően, majd Patresét szépen megelőzve 15. körben az élre állt. Ugyan a két kerékcsere miatt néhány kör erejéig nem ő vezetett, de mindennek semmi köze nem volt a retteget félautomata váltóhoz. Alain Prostot is simán megelőzte, és onnantól fogva már senki sem veszélyeztette a Ferrarit. És amilyen groteszk tud lenni az élet, no meg a F1, míg a Ferrari váltója tökéletesen működött, a McLaren-Honda kuplungja rakoncátlankodni kezdett, ezért Prost nem mert megkockáztatni még egy kerékcserét, nehogy lefulladjon, így aztán esélye sem volt Mansell ellen.

Aki győzelme után Olaszországban azonnal elkereszteltek Il Leonénak, vagyis Oroszlánnak, annyira tetszett a tifosinak Mansell sosem lankadó harci kedve. Ám jellemző, hogy amellett, hogy új repülőjegyet kellett vennie, még a dobogón történt vele egy malőr: a díszes győzelmi serleg girlandjaival úgy összevagdosta a kezét, hogy ömlött belőle a vér…

Ebből is látszik, milyen veszélyes sport a Formula-1!