1957-ben a 8. Forma-1-es bajnokság ért véget, és ebből a nyolc szezonból ötször egy alacsony argentin, Juan Manuel Fangio került ki győztesen. 46 éves volt ekkor és már élő legenda. Igazából vissza akart vonulni, de otthon, Argentínában bizonytalan volt a politikai helyzet, és inkább maradt még néhány verseny erejéig.
A nyitány szokás szerint náluk, az Argentin Nagydíj keretében zajlott január 19-én. Fangio egy maszek Maseratival, a Scuderia Sud Americana kocsijával állt rajthoz. Csak hogy ne okozzon csalódást honfitársainak, simán megfutotta a pole-t, a versenyben pedig a leggyorsabb kört, de aztán gyújtásproblémai keletkeztek, és örülhetett, hogy 4. helyen célba ért egykori csapattársa, Stirling Moss és a két ferraris, Luigi Musso és Mike Hawthorn mögött. Mindebben része volt, ettől az évtől az alkohol alapú üzemanyagot betiltották, már pedig a Maserati 250F ezt szerette – nem véletlen, hogy a gyári csapat ki is vonult a Forma-1-ből.
Két héttel később azonban Fangio tényleg méltón búcsúzhatott: a szabad formulás, városi, Buenos Aires Nagydíjat sikerült megnyernie, vagyis utolsó argentínai fellépés diadallal ért véget.
A második világbajnoki futamig rengeteg idő volt még, így Fangio elfogadta a Kubai Nagydíjra szóló meghívást. Itt ugyanúgy a Maseretijával állt volna rajthoz – ha Fidel Castro gerillái el nem rabolják a Lincoln Hotel halljából. Bántani nem akarták, mert Caestro is csodálta Fangiót, elrablásával csupán saját politikájukra szerették volna felhívni a figyelmet, hiszen biztosak lehettek benne, hogy a Maestro túszul ejtése az újságok címlapjára kerül. Fangio is meglepően megértőnek bizonyult fogvatartóival szemben, szabadulása után még dicsérte is őket:
– Jól bántak velem, rendesen adtak enni. A céljaik végül is becsülendőek, úgyhogy megbocsájtok nekik.
Minderről 1999-ben argentin-spanyol-kubai játékfilm is készült Operacíón Fangio címmel, a Maestrót Darío Grandinetti alakította.
Az egyik kaland mintha hozta volna a másikát: Fangio kihagyta a Monacói Nagydíjat, csak hogy kipróbálja magát az Indy500-on, amiért 20 ezer dollárt vághatott zsebre George Walther jr. jóvoltából. Bár ne tette volna, mert ezzel végképp nem öregbítette a hírnevét, ugyanis a 77-es rajtszámú Kurtis-Offenhausennel nem tudta magát kvalifikálni a legjobb 33 közé…
Az amerikai turné és amiatt, hogy nem volt gyári háttér a versenyzéséhez, egészen a július elejei Francia Nagydíjig nem indult sehol. Itt viszont, Reimsben, ahol összesen négyszer nyert már, többek között 1954-ben rögvest győzött a visszatérő Mercedesszel, megint egy Maseratival jelent meg. Ráadásul egy új géppel, mert hiába, hogy az olasz cég hátat fordított a Forma-1-nek, egy-egy autót még legyártott, és Fangio korábbi szolgálatai fejében természetesen kapott egyet. A reimsi pálya pokoli gyorsnak számított, voltaképp egy hatalmas, a szántóföldek között haladó országutakból kialakított háromszögről beszélünk, ahol az átlagsebesség is 210 km/h fölött volt. Ide motorerő kellett, ami a Maseratinak nem volt elegendő a Ferrarik ellen. A rajtot követően a Maestro az 5. helyen robogott, és olyan vehemenciával nyomta, hogy letört a kuplungpedálja! Behajtott a boxba, a szerelője kezébe nyomta a pedált, és fel akarta adni, de a csapat meggyőzte, hogy egy gyors szerelés után folytassa. Visszament hát, és a végén a 4. helyen ért célba.
– Sajnáltam a közönséget, amelyiket azért jött részben, hogy az ötszörös bajnokot láthassa, de ezzel a kocsival semmit sem tudtam produkálni nekik…
A célba érés után tudta meg, hogy egykori ferrari csapattársa, Luigi Musso, aki a későbbi győztes Hawthorn üldözése közben kirepült a Gueux-kanyarban, belehalt a sérüléseibe.
Sokan ehhez a tragédiához kötik Fangio „hirtelen” visszavonulását. Ő ezt egy 1971-ben adott interjúban cáfolta:
– Nem, igazából nem függ össze a döntésem szegény Luigi halálával. Már az egész hétvégén, és különösen a verseny alatt szinte végig az foglalkoztatott, hogy sok volt ez a tíz év Forma-1-ben. Nem lettem fiatalabb, megfáradtam. Amikor kiszálltam az autóból, rögtön azt mondtam a szerelőmnek: Ennyi volt, befejeztem.
Ami Musso halálát illeti, Fangio ennyit tett hozzá a történtekhez 13 évvel a katasztrófa után:
– Láttam a balesetét, de nem tudhattam, hogy meghalt. Pályafutásom alatt harminc pilótatársam hunyt el. Mindig végtelenül szomorú voltam, de ez sosem befolyásolt. Az ember mindig meggyőzte magát, hogy azért történt a baj, mert a kolléga hibázott. És én nem fogok hibázni… Csak így lehetett folytatni, ezzel az eltökéltséggel. De Reims után már egyáltalán nem akartam többé versenyezni.
Utolsó kommentek