f1classic

Enzo Ferrari számára a monzai Olasz Nagydíj bizonyos értelemben fontosabb volt, mint a világbajnoki cím.

Piero Ferrari, aki először az 1961-es futamon volt jelen, így mesélte nekem: - Apám mindig azt kérte a csapattól, a mérnököktől és persze a pilótáktól: a legjobb autót, a legjobb motort vigyétek, és a legjobb teljesítményt nyújtsátok a rajongóknak!

Maga Enzo, aki amúgy sosem bújt elő maranellói sasfészkéből, a szombati edzésre mindig ellátogatott Monzába. Itt aztán, mint a F1 pápája megtartotta a maga kis audenciáit, de magát a versenyt természetesen már otthon követte figyelemmel, az 1950-es évek végétől televízión.

Enzo Ferrari szombati inspekciója Monzában, 1961-ben

Az biztos, hogy a csapatok közül a legtöbbször a Ferrari nyert Monzában, összesen 19-szer, majd jön a McLaren 12 győzelemmel és Mercedes 10-zel – köztük az utóbbi négy évvel, vagyis 2014-2017 között csak az Ezüstnyilak nyertek, míg a Ferrari utoljára 2010-ben, még Feranando Alonsóval…

Ami a múltat illeti, Monza a sok siker mellett tragédiákat is hozott. Míg Alberto Ascari a Forma-1-ben 1951/52-ben diadalmaskodott, három évvel később egy sportkocsi kipróbálása közben, (orrtöréssel és agyrázkódással járó) monacói balesete után három nappal, azon a helyen lelte a halálát, amit sok-sok éve Variante Ascari néven emlegetnek…

Philip Hill 1960-ban nyert Monzában, és ez volt utolsó GP-siker a sportág történetében, amit orrmotoros autóval értek el. Egy évvel később Hill ugyanitt világbajnok lett – de tragikus körülmények között. Csapattársa, Wolfgang von Trips volt a legádázabb ellenfele, és kettejük közül kellett kikerüljön az 1961-es világbajnok. Von Trips a verseny 2. körében karambolozott a Parabolica-kanyar előtt, és 13 (többségében svájci) nézőt rántott magával a halálba. Hill megint nyert, és ő lett a bajnok…

Von Trips balesetének helyszíne - a pilóta és 13 néző halt meg aznap

Majdnem egy évtizeddel később, 1970-ben a szombati edzésnapon halt meg Jochen Rindt (Lotus) egy fékhiába miatt – ugyanott, ahol von Trips is. Másnap viszont új győztest avattak, Clay Regazzoni a Ferrarival mindössze élete 5. versenyén nyerni tudott, míg szegény Rindt holtában „versenyzett” tovább a másik ferrarissal, Jacky Ickx-szel.

Regazzoni 1975-ben megismételte sikerét, csak akkor még tetézte az olaszok örömét, hogy a futamon 3. helyen célba érő Niki Lauda 11 év után visszahódította a világelsőséget Maranellónak.

Volt minek örülni 1975-ben: Regazzoni (jobbról) nyert, Lauda pedig világbajnok lett

1979-ben Jody Scheckter biztosította be Monzában a bajnoki címét egy győzelemmel – ám a következő sikerre 1988-ig kellett várni. Abban az évben a 16 futamból 15-öt a McLaren-Hondák nyertek, és Monzában sem volt sok esélye a Ferrarinak. Ám Alain Prost gépe kivételesen felmondta a szolgálatot, míg a versenyben vezető Ayrton Senna bemutatta egyik, rá néha oly jellemző, türelmetlen manőverét: ott és akkor akarta lekörözni Jean-Louis Schlessert, amikor nem lehetett. A McLaren kipördült, fennakadt a rázószegélyen, és ezzel a Berger-Alboreto páros állt az élre, majd nyert is. Mindenki egy véleményen volt: a három hete elhunyt Enzo Ferrari intézte „odafent”.

Alboreto (balról) és Berger az 1988-as Olasz Nagydíj dobogóján

A Schumacher-korszakban 1996-2006 között összesen 7 monzai sikerül született, noha kettőt Barrichello neve mellé könyveltek el.

Fernando Alonso pedig, aki 2010-ben érkezett a Ferrarihoz, Monzában is győzni tudott – csak a vb-cím nem jött neki össze vörös színben.

2018 lehet a fordulópont? Kimi Räikkönen pole-ja és a teljes Ferrari-első rajtsor e tekintetben sokat ígérő!

Utóirat, vasárnap este: egyelőre nem úgy fest a dolog...

Räikkönen idei első pole-ját épp Monzában szerezte meg

Az osztrákoknak kitüntetett helyük van a Forma-1 történetében, ez tény. De vajon hogy szerepeltek a pilóták és a csapatok a korábbi hazai versenyeken, aminek csúcspontja Max Verstappen győzelme volt a 2018-as Osztrák Nagydíjon?

Mateschitz, Horner, Marko és Verstappen diadalmámorban

Az első futamra még a zeltwegi reptéren kerül sor 1964-ben, de már ezen is volt helyi résztvevő: az első szezonját teljesítő Jochen Rindt egy Brabhammel a 13. indulva aztán kiesett az 58. körben.

A folytatásra hat évet kellett várni, akkorra készült el a szupergyors Österreichring, ahol Rindt már főszerepet játszott. 1970-et írtunk, és legendássá lett Lotus 72-essel Rindt addigra már zsinórban háromszor nyert (korábban még a régi, Lotus 49-cel Monacóban is győzött), és meggyőző fölénnyel vezette a bajnokságot. Ennél jobb reklám nem kellett az új pályának és futamnak, ráadásul a közeli Grazban felnőtt (amúgy német) Rindt a pole-t is megszerezte. A nagy örömünnepből azonban nem lett semmi, mivel a Lotusban dübörgő Cosworth motor már a 6. körben megadta magát – Rindt pedig három héttel később szörnyethalt Monzában.

Jochen Rindt Zeltwegen, 1970-ben - kiesett, majd három hét múlva meghalt

Sokat nem kellett várni az utánpótlásra: már a következő évben két osztrák ifjonc is ott volt a rajtrácson: Helmut Marko a 16., Niki Lauda pedig 23. helyről indulhatott, de csak Marko ért célba, a 11. helyen. Ma, 47 évvel később a Red Bull és a Mercedes irányítói – és ezúttal is Marko örülhetett jobban.

De közben azért történt egy s más.

Többek között az, hogy Marko már az 1972-es Osztrák Nagydíjon sem lehetett ott, mert öt héttel korábban, a Francia Nagydíjon egy kő, ami Ronnie Peterson Lotusának kereke alól vágódott ki, bezúzta a sisakrostélyát, és a bal szemére megvakult.

Lauda és Marko pályafutásuk kezdetén, 1972-ben...

...és bő negyven évvel később © Méhes K.

Lauda maradt a nagy reménység, ám a hazai versenyén rendre peche volt, hiába, hogy – immár a Ferrari színeiben – 1974-ben és 1975-ben is az élről indulhatott. Egészen 1984-ig kellett várni arra a derék osztrák rajongóknak, hogy végre hazai győzelem szülessen. Lauda 1979-es első visszavonulása után 1982-ben tért vissza, és a McLarennel 1984-ben ádáz csatát vívott csapattársával, Alain Prosttal a bajnoki címért. Az Österreichringen a 4. helyről rajtolt, és ravasz öreg rókához méltóan kivárt. Prost a Rindt-kanyarban kicsúszott egy olajfolton, míg Niki a kerékcserék után az élen találta magát, Nelson Piquet előtt. Ekkor jött a baj: a McLaren váltója rakoncátlankodni kezdett, jócskán vissza kellett vennie a száguldásból. Piquet, aki 1979-ben Niki csapattársa volt a Brabhamnél és sokat tanult tőle, így gondolkodott: visszavett, kíméli a kocsit, felesleges kergetnem, mert újból rákapcsolna, és a McLaren TAG úgyis jobb, mint a Brabham-BMW. Ez volt Lauda mázlija, mert valójában nem tudott volna mit kezdeni Piquet-vel, ha támadott volna! Így született meg az első hazai győzelem, ráadásul ugyanezen a versenyen a következő generáció két képviselője is ott volt már, minta csak átvennék a stafétabotot.

Lauda debütálása után 13 évvel, 1984-ben tudta megnyerni hazája nagydíját

Gerhard Berger egy ATS-szel, Jo Gartner pedig egy Osellában debütált. Más kérdés, hogy szegény Gartner két év múlva Le Mans-ban meghalt, Berger pedig a következő három évben nem tudott közel kerülni a győzelemhez, noha ’86-ban a 2. helyről rajtolt. Aztán pedig 10 év szünet következett az Osztrák Nagydíj történetében, és amikor 1997-ben megint lett futam Stájerországban, Berger már az utolsó évét húzta, felettébb szerény teljesítményt nyújtva. Berger utódja, Alexander Wurz, aki ma az ORF csatorna szakkommentátora, végképp nem került olyan helyzetbe, hogy nyerjen – sem otthon, sem másutt…

Berger az 1997-es Osztrák Nagydíjon, egyben visszavonulása évében © Méhes K.

2003 után megint 11 évet kellett várni rá, hogy – köszönhetően Dietrich Mateschitznek Red Bull-főnöknek – ismét legyen verseny, immár a Red Bull Ringen. És immár a Red Bull Racing részvételével, ami akkorra már négyszeres bajnokcsapat volt, dr. Helmut Marko főtanácsadó bábáskodása mellett.

Ám 2014-ben kezdődött a Mercedes szárnyalása is, és egészen az idei futamig csak az Ezüstnyilak nyertek a Red Bull Ringen, ami az osztrákoknak azért nem fájt annyira, mert Mercit is két honfitársuk, Toto Wolff és Niki Lauda irányítja. Erre mondhatjuk, hogy így könnyű…

Dietrich Mateschitz - amikor 2014-ben újból lett Osztrák Nagydíj, "Danke, Didi!" feliratok díszlettek még a szalmabálákon is © Méhes K.

Viszont ami idén július 1-én történt, az mégis hab volt a tortán. A két Ezüstnyíl elhullása után Max Verstappen győzött, vagyis egy Red Bull ért fel a csúcsra a Red Bull hazájában. Az egyébként szinte rejtőzködő életet élő Dietrich Mateschitz ez alkalomból szívesen fotózkodott a győztes csapattal, és a kőkemény dr. Marko a szemtanúk szerint titokban elmorzsolt egy könnycseppet a dobogó alatt állva.

Ezek után ki mondaná, hogy a Forma-1 érzelemmentes?

Osztrák legendák egymás között 2014-ben a vadonatúj Red Bull Rinden: Lauda, Berger és Marko © Red Bull

Ha végignézünk a mai F1-en, a britek mellett kétségtelenül egy kis közép-európai országból érkeztek a legnagyobb nevek. Mit tudnak az osztrákok?

Jelenleg, 2018-ban ezek a figurák vannak jelen, úgy, hogy pilótájuk nincs is, mégis meghatározzák a mai Forma-1-et:

Mercedes: Niki Lauda, Toto Wolff

Red Bull: Dietrich Mateschitz, dr. Helmut Marko

Toro Rosso: Franz Tost

Force India: BTW (főszponzor)

Sauber: Josef Loeberer (fizikoterapeuta, aki még Sennát gyúrta)

De persze, ha visszatekintünk talán Jochen Rindttel kell kezdeni (ma, áprilius 18-án lenne 76 éves), aki 1964-ben jelent meg a F1-ben. És ettől fogva az osztrák pilóták voltaképp egymásnak adták a stafétát, elképesztő, felemelő és tragikus történeteket írva a Forma-1 lapjaira.

Rindt sokára, csak az 1969-es szezon legutolsó versenyén nyert először, noha Clark mellett a korszak leggyorsabbjának mondták többnyire. Aztán 1970-ben a csodás Lotus 72-vel zsinórban négy versenyt nyert, ám a Monzában, az Olasz Nagydíj szombati edzésén halálos balesetet szenvedett, minden bizonnyal fékhiba miatt. Máig ő az egyetlen posztumusz bajnok.

Egy évvel később már két újabb osztrák, Helmut Marko és Niki Lauda jelent meg a mezőnyben. Mindkettő nagy tehetségnek számított. Marko karrierje azonban egykettőre véget ért, miután az 1972-es Francia Nagydíjon Ronnie Peterson Lotusából felvágódó kő átlyukasztotta a sisakját és kiverte a szemét. Lauda ezzel szemben 1974-ben a Ferrarihoz került, egy évre rá világbajnok lett, majd 1976. augusztus 1-én kis híján szénné égett a Nürburgringen.

De addigra, sajnos, már meghalt egy másik osztrák ifjonc: Helmuth Koinigg az 1974-es USA Nagydíjon egy Surtees-ben karambolozott, és védőkorlát szó szerint leszakította a fejét…

Lauda csodás módon visszatért, 1977-ben Ferrarival, majd jóval később, immár McLarennel, 1984-ben ismét világbajnok lett.

Ebben az évben újabb osztrákok jelentkeztek: Gerhard Berger, aki 1997-ig nyúló karrierje során 10 futamot nyert, és Jo Gartner, aki viszont – igaz, nem F1-ben – szintén halálos balesetet szenvedett, Le Mans-ban. Berger az 1989-es San Marinói Nagydíjon ugyanott szenvedett balesetet, mint később Senna. Ferrarija kigyulladt, de a hatékony mentésnek köszönhetően csak kisebb sérüléseket szerzett. Bergert saját csapatában, a Benettonnál váltotta Alexander Wurz, aki ugyan már a harmadik futamán 3. lett, de – tán mert semmilyen komolyabb testi bántalom nem érte –, nem is vitte sokra. És hát az 1994-ben az imolai fekete hétvégének is volt egy osztrák áldozata: Roland Ratzenberger, aki Koinigghez hasonlóan mindössze a második versenyén indult volna, de a Simtek első szárnya leszakadt, és a 32 éves salzburgi fiúk az ütközés nyomán szörnyethalt. Egy versennyel később Karl Wendlinger, aki a Sauber csapatnál szerepelt, Monacóban olyan súlyosan karambolozott, hogy több hétig kómában feküdt, és bár felépült, és a F1-be is visszatért, sosem volt többé a régi önmaga. 

Utána pedig már csak olyan gyenge próbálkozások fordultak elő, mint Patrick Friesacher és Christian Klien vitézkedése – emlékszik még rájuk valaki? Talán majd egy-két év múlva újra jönnek az osztrák versenyzői sikerek, ha egy igazán történelmi nevet viselő ifjú pilóta, bizonyos Ferdinand Habsburg elér a F1-ig…

A Lauda-balesetnek csöppet sem mellékszereplőjeként jelent meg a színen Willi Dungl fizikoterapeuta, aki iskolát teremtett. Utódjaként számos osztrák masszőr, erőnléti edző jelent meg a sportágban, mint az említett Loeberer is.

A Red Bull megjelenésével aztán teljesen elosztrákosodott a sportág. 2010-2013 között zsinórban négyszer nyertek bajnokságot Sebastian Vettellel, és övék volt a konstruktőri cím is. És emellett felvásárolták a Minardit, ebből lett a Toro Rosso, ahonnan olyan ifjak nőttek naggyá, mint maga Vettel, Ricciardi, Verstappen vagy Sainz.

Egyszóval osztráknak lenni a Forma-1-ben egyszerre felemelő és kockázatos vállalkozás…

Sok-sok éve, 1989-ben is Ferrari-győzelemmel kezdődött a szezon – méghozzá vaskos meglepetéssel. A frissen szerződtetett Nigel Mansell nyert a Brazil Nagydíjon egy olyan Ferrarival, ami a teszteken 30 körnél többet nem tudott megtenni egyben.

A McLaren-Honda totális uralma kellős közepén történt mindez. Az 1988-as évben a wokingi csapat 16 futamból 15-öt nyert meg, és bár épp véget ért az első turbó-korszak, és 1989-től megint csak szívómotorokat lehetett használni, ez nem változtatott a tényen, hogy a McLaren párosa, a bajnok Ayrton Senna és Alain Prost számított továbbra is a fő esélyesnek.

Ahogy az lenni szokott, fél szemmel azért mindenki figyelt a Ferrarira, több okból is. 1988 nyarán meghalt a cégalapító Enzo, továbbá várható volt, hogy az 1987-ben Maranellóba szerződött, korábbi mclarenes sikerkovács, John Barnard munkája is lassan beérik. A téli tesztek azonban nem ezt ígérték. Barnard ugyan kitalált valami nagyon újat, a félautomata váltót (máig ezt használják), de ez egy bonyolult szerkezet, rengeteg elektronikával, és eleinte bizony nem akart működni. Nigel Mansell ma is büszke rá, hogy ő volt az utolsó pilóta, akit Enzo Ferrari maga szemelt ki a Scuderia számára, úgyhogy lelkesen érkezett a Williamstől a gyengécske Judd-motorral elvesztegetett szezon után. Ám neki és csapattársának, Gerhard Bergernek is azzal kellett szembesülnie, hogy a 640-es csodaautó rendre megáll alatta. A tél folyamán egyben 30 körnél nem tudtak többet megtenni műszaki hiba nélkül, ami pedig csak a fele egy versenytávnak…

Realistaként a brit nem sok jót várt az első futamtól, amit riói Jacarepagua pályán futottak a Brazil Nagydíj keretében. Olyannyira fel volt készülve a fiaskóra, hogy hazafelé, Londonba szóló repülőjegyét még a verseny vége előtti indulással váltotta meg, gondolván, úgyis egykettőre kiesik. Ezt a gondolatmenetet alátámasztotta a pénteki és szombati produkció: a négy edzésen háromszor romlott el a váltó hidraulikája. Az olasz sajtó cinikusai 10 körre taksálták a Ferrari állóképességét. Mire Mansell szárazon megjegyezte: - Tipikus, mindig csak a túlozni tudnak. Szerintem csak 5 körig jutok…

De mégis minden másképp történt, mint bárki várta vagy jósolta.

Ehhez persze, mint a Formula-1-ben sok esetben, szerencse is kellett. Kezdve ott, hogy rögtön a start után két fő riválisa, Senna és Berger összeütközött, úgyhogy ennyivel kevesebb ellenfelet kellett megelőznie a 6. helyről rajtoló Mansellnek. Nyomta, ahogy tudta, és várta, hogy mikor esik szét a félautomata váltó, ahogy azt már megszokta. De az nem csak egyben maradt, hanem a V12-es Ferrari-motor ereje is megtette a magáét, mivel Nigel már a 3. körben harmadik volt az incidensnek köszönhetően, majd Patresét szépen megelőzve 15. körben az élre állt. Ugyan a két kerékcsere miatt néhány kör erejéig nem ő vezetett, de mindennek semmi köze nem volt a retteget félautomata váltóhoz. Alain Prostot is simán megelőzte, és onnantól fogva már senki sem veszélyeztette a Ferrarit. És amilyen groteszk tud lenni az élet, no meg a F1, míg a Ferrari váltója tökéletesen működött, a McLaren-Honda kuplungja rakoncátlankodni kezdett, ezért Prost nem mert megkockáztatni még egy kerékcserét, nehogy lefulladjon, így aztán esélye sem volt Mansell ellen.

Aki győzelme után Olaszországban azonnal elkereszteltek Il Leonénak, vagyis Oroszlánnak, annyira tetszett a tifosinak Mansell sosem lankadó harci kedve. Ám jellemző, hogy amellett, hogy új repülőjegyet kellett vennie, még a dobogón történt vele egy malőr: a díszes győzelmi serleg girlandjaival úgy összevagdosta a kezét, hogy ömlött belőle a vér…

Ebből is látszik, milyen veszélyes sport a Formula-1!