Alonso megy - mi marad utána?

Augusztus 14-e óta tudjuk, hogy jövőre megint szabad lesz a 14-es rajtszám. Fernando Alonso 17 év Forma-1 (vagy inkább 4 év McLaren) után érezte úgy, hogy elég volt. Mit hagy maga után?

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

2005-ben nyerte meg első világbajnoki címét a Renault-val © RENAULT F1

Már 3 évesen gokartban ült, és még csak 17 volt, amikor Flavio Briatorét a kémei riasztották: van itt Spanyolországban egy srác, aki egészen különösnek tűnik. A Benetton főnöke odarepült, megnézte, és menedzserként azonnal le is szerződtette.

Én először 2001. február 7-én találkoztam vele, amikor a Benetton a velencei Szent Márk téren tartotta a bemutatóját, és Button meg Fisichella társaságában ott volt a két tesztpilóta, Mark Webber és a kölyökképű 19 éves Fernando Alonso. Briatore a Minardihoz rakta be tanulni 2001-re, aztán 2002-ben egy év szünet következett tesztelőként, majd 2003-tól a Renault-s karrier.

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

A 19 éves Fernando Alonso még a Benetton tesztelőjeként 2001-ben © MÉHES K.

Nem fogom most részletesen végigvenni Alonso 17 szezonnyi pályafutását, csak emlékezek és elmélkedek a történtek felett.

Igen, a Renault-nál (első) időszaka alatt, vagyis 2003-2006 között lehetett érezni valamiféle csodát. És az ember kezdett elismerően tekinteni Briatoréra is, aki, lám, Michael Schumacher után másodszor is véghez tudja vinni ugyanazt a kunsztot: egy nagyon ifjú szupertehetség alá rak egy versenygépes autót, és olyanná a formálja számára a környezetet, hogy neki csak egy dologra kelljen koncentrálni, a versenyre – és a győzelemre. Hát hogyne esett volna le az ember álla, amikor Fernando 2003-ban pole-ból indulva megnyerte a Magyar Nagydíjat, amivel a sportág történetének legfiatalabb GP-győztese lett, elvéve ezt a rekordot Bruce McLarentől, aki 1959 óta viselte ezt a büszke címet (tán emiatt jött a „bosszú” a McLarennél?); aztán 2005-ben a legifjabb világbajnok lett, és ezzel pedig Emerson Fittipaldit fosztotta meg 1972 óta tartott rekordjától. Mindez persze csak számokkal való játék, mert a lényeg az volt, hogy Alonso fantasztikusan versenyzett, és 2006-ban ő volt az, aki hosszú-hosszú évek után meg tudta verni Michael Schumachert, és így védte meg a címét.

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

Alonso 2006-ben kapta meg a Lorenzo Bandini Trófeát © MÉHES K.

Más kérdés, hogy ekkor már egy éve aláírt a McLarenhez, vagyis vitte magával az 1-es rajtszámot. Alapvetően jó döntés volt, hogy már 2005 végén elfogadta Ron Dennis ajánlatát, elvégre a Renault még a bajnoki cím(ek) ellenére sem volt ugyanolyan kategóriájú csapat, mint a McLaren. A légy akkor került a levesbe, amikor Dennis a 22 éves Lewis Hamiltont ültette be a másik autóba, aki valószínűleg senki által nem várt módon brillírozott: az első 9 versenyén végig dobogón végzett, majd Kanadától már nyert is. Dennist ez elvakította. Hiába volt neki egy kétszeres világbajnok világsztárja Alonso személyében, még többet akart, nevezetesen azt, hogy a saját nevelésű Hamiltonból rögvest első szezonjában világbajnokot csináljon – ilyen még sosem volt a F1-ben, és ha sikerül, ez is az ő nevéhez fűződik majd, ábrándozott.

Alonso, mi tagadás, nem viselte jól ezt a szituációt. Egyrészt átverve érezte magát, megcsalatva, másrészt tény, ami tény, Hamilton piszok jó volt már akkor is, és a címvédőnek meg kellett szenvednie ellene minden egyes pozícióért. Nyilván azt várta, hogy Dennis mellé áll, kicsit megfegyelmezi Hamiltont, hogy ő meg kényelmesen besöpörhesse a harmadik bajnoki címet a mezőny legjobb autójában ülve. És pontosan az ellenkezője történt.

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

A kétszeres világbajnok McLaren színekben és egy, a számára felettébb kellemetlen, ifjú csapattárssal 2007-ben © MÉHES K.

És Alonso itt kezdte kimutatni foga fehérjét – amiről mára elhíresült, és miközben képességeit senki sem vitatja, kivívta magának a „bajkeverő” státuszt is. A Magyar Nagydíj időmérőjén például mintha elvesztette volna a realitásérzékét, amikor direkt nem hajtott ki a McLaren-boxból, hogy feltartsa Hamiltont; persze, hogy megkapta érte a maga 5 rajthelyes büntetését… És akkor még nem is beszéltünk a kémbotrányból, amiről Alonso is tudott, nevezetesen a Ferraritól titokban megszerzett tervrajzokban való elmélyedéséről.

Tehát a McLarennél bukott egy bajnoki címet (mert végül Kimi Räikkönen nevető harmadikként lett az első), és ki tudja, tán többet is, mert nyilván, ha nyer 2007-ben, maradt volna 2008-ra is, amikor megint esélyes lett volna.

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

Gyanús győzelem a 2008-as Szingapúri Nagydíjon, ami Flavio Briatore fejébe került

Az ezt követő újabb Renault-s kényszerpálya két éve alatt nem sok esélye volt, ám újfent gyanús események főszereplője lett, amikor a 2008-as Szingapúri Nagydíjon úgy nyert a 15. helyről rajtolva, hogy egy korai kerékcsere után csapattársa, Nelson Piquet jr. – mint utóbb bebizonyosodott – szándékosan a falnak hajtott, és a Safety Car ideje alatt Alonso az élre kerülve végül nyert. Bár úgy lett beállítva az egész, mint Briatore ördögi terve, amiért örökre el is tiltották a F1-től, nehezen képzelhető el, hogy épp az ne tudott volna erről a „remek” stratégiáról, akinek érdekében az egész történt.

Talán legfájóbb Alonso lassan véget érő F1-es karrierjében, hogy öt éves Ferrari-szolgálata alatt egy bajnoki cím sem jött össze a számára. Mindig is úgy éreztem, ha valaki kiköpött Ferrari-pilóta, Alonso biztosan az. Ott voltam 2010-ben az F10 maranellói bemutatóján – szinte kézzel tapintható, össznépi lelkesedés és szeret nyilvánult meg Fernando irányába, mindenki biztosra vette, ha a Ferrari megint bajnok lesz, csakis Alonsóval.

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

Amikor 2010-ben megérkezett a Ferrarihoz, mindenki istenként tekintett rá © MÉHES K.

És nem lett. Végig lehetne szálazni a 2010, 2012 és részben a 2013-as szezont is, hol ment el az elsőség – majdnem mindegy. Nem lett meg a 3. cím a Ferrarinál sem, és amikor 2014 végén távozott, azzal indokolta, hogy „elegem van a 2. helyekből”. Ha tudta volna, mi vár rá a McLaren-Hondánál…

A „politikus” Alonso imidzse ekkorra már megvolt. Elég csak a híres „Fernando is faster than you” üzenetre gondolni – minden esetre, amikor az olasz F1-es újságírás nagy öregjét, Pino Allievit arról kérdeztem 2017 nyarán, hogy szerinte a mai mezőnyből Enzo Ferrari kit szerződtetne, Alonsóra ezt mondta: - Imádná a pilóta Alonsót, de nagyon nem komálná kavarógép Alonsót!

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

2014 végén továbbállt a Ferraritól, mert elege lett az örökös 2. helyekből... © MÉHES K.

Tény, hogy ekkor már a harmadik szörnyű mclarenes évnél tartottunk, és túl voltunk a „GP2 engine!” sikoltozáson és a brazíliai napozáson. Igazából mindenki számára gyötrelem volt az elmúlt négy év. Elvégre a mai F1-es mezőny egyik legjobb, legkompaktabb és még mindig leggyorsabb pilótáját láttuk szenvedni, erőlködni – és gyakorlatilag folyamatosan kudarcot vallani. Volt persze 2017-ben az Indy500-as kiruccanás és idén a Le Mans-i győzelem – de én például úgy vagyok vele, hogy legtöbbre a F1-et tartom, és minden egyéb csak olyasmi, mint amikor az ember gyereke valami szavalóversenyen szerez egy oklevelet, de a legfontosabb mégis csak az év végi jó bizonyítvány.

Alonso F1-es bizonyítványa kicsit olyan, mint Emerson Fittipaldié, aki szintén nagyon hamar nyert két bajnokságot (1972, 1974), aztán saját elhatározásából elszerződött a Copersucar csapathoz, és eltűnt a süllyesztőben. Alonso Copersucarja fájdalmas módon a McLaren lett, és bár most többen is a fejére olvassák – Jody Scheckter, Jacques Villeneuve –, hogy mindezt a balsikerű végjátékot csakis magának köszönheti, ez nem vigasz arra, hogy a Forma-1-et szerető közönség (mindegy, kinek a hibájából) meg lett fosztva egy nagy versenyző élbolyban való vitézkedésétől.

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

Négy évet gürcölt végig a McLarennél, siralmas eredményekkel © MÉHES K.

Mostanra neki is elege lett belőle, miután megértette, hogy nem nagyon tud hová moccanni a McLarentől, amiben a jelek szerint már nincsen bizodalma.

Még nehéz pontosan megmondani, hogy Fernando Alonso hol foglal majd helyet a Forma-1 panteonjában, de hogy nem lehet csak úgy elsiklani az általa produkált 17 év fölött az biztos.

Fernando Alonso Flavio Briatore Renault Ferrari McLaren

A legkedvesebb emlék: 2011-ben a Hungaroringen én adtam át neki születésnapi ajándékát, Szabó Cecília Fernandót ábrázoló anamorfózisát, ami teljesen elbűvölte © EMBER F.

0 Tovább

Ricciardo: váltás, autón kívül

Amikor Daniel Ricciardo bejelentette, hogy ott hagyja a Red Bullt és átszerződik a Renault-hoz, eléggé hangosan koppantak az állak a földön. Pedig a F1 történetében jó pár alkalommal történt efféle. Hol jól sült el a dolog, hol kevésbé…

 

Daniel Ricciardo idén Kínában és Monacóban is nyert, mégis a Red Bulltól való távozás mellett döntött

Bő negyven évet ugorjunk vissza az időben. 1975 végén Emerson Fittipaldi, immár kétszeres világbajnok, mindenki megrökönyödésére ott hagyta nyerő csapatát, a McLaren, amivel ’74-ben bajnok lett, majd ’75-ben vb-ezüstérmes. És hová ment? Hát ahhoz a Copersucar csapathoz, ami a bátyja, Wilson menedzselt és a brazil cukoripar támogatott pénzzel. Végzetesen rossz döntésnek bizonyult a honfiúi lelkesedés: Emerson többé sosem nyert versenyt, és öt keserves és szégyenteljes év után 1980-ban visszavonult…

 

Emerson Fittipaldi 1976-ban ment át a McLarentől hirtelen váltással a Copersucarhoz

Egy évvel később Jody Scheckter hasonló lépésre szánta el magát. Őt a nyerőképes Tyrrelltől szintén egy vadiúj csapathoz, a Wolf Racinghez csábították el. Walter Wolf osztrák származású kanadai milliárdos fejébe vette, hogy összevásárolja az elérhető legjobb szakembereket új istállójához – pilótának Schecktert nyerte meg. Scheckter meg rögvest első versenyüket, az 1977-es Argentin Nagydíjat, úgyhogy ő bizony nagyon szerencsés kézzel választott. A bajnokságban összesen 3 győzelemmel végül 2. lett – ami tényleg nem rossz egy kezdő alakulattól.

 

Scheckter többek között Monacóban is nyerni tudott az új Wolf csapattal 1977-ben

Ugyanennek az évnek a vége felé Niki Lauda, aki megszerezte a második bajnoki címét a Ferrarinál (Schecktert megelőzve), nem óhajtott tovább sikerei színhelyén, Maranellóban maradni, és elfogadta Bernie Ecclestone ajánlatát, átigazolt a Brabhamhez. Ma Niki már így vélekedik minderről: - Akkor, abban a helyzetben ezt éreztem helyesnek, de visszatekintve természetesen hiba volt, mert a Ferrari sokkal jobb autót épített, mint a Brabham.

 

Lauda világbajnokként a Brabhammel 1978-ban - messze nem volt olyan sikeres, mint a Ferrarival

Alan Jones, aki 1977-ben meglepetésre megnyerte az Osztrák Nagydíjat egy Shadow-val, ami a középmezőnyhöz tartozott, ám a szezon végén egy még sokkal gyengébb alakulathoz állt át, Frank Williams akkor létrehozott csapatához. Jones és a Williams együtt fejlődtek 1978-tól szinte versenyről versenyre, hogy aztán 1980-ban már világbajnokok legyenek együtt.

Egy kicsit előre haladva: Ayrton Senna 1985-1987 között a Lotus versenyzője volt, ahol évente 2-2 futamot nyert, meg összesen 16 pole-t szerzett, úgyhogy semmi nem szólt amellett, hogy távozzon – de mégis megtette. A Honda-motororral együtt átállt a McLarenhez, ahol már első évében, 1988-ban bajnok lett, amit még két elsőség követett.

 

Ayrton Senna a Lotust hagyta ott a McLarenért - neki bejött, rögtön bajnok lett 1988-ban

Szemben vele, nagy ellenfele, Nelson Piquet világbajnokként távozott sértődötten a Williamstől, ráadásul Senna helyére, a Lotushoz. És bizony nagyon megjárta, mert nem hogy a bajnokságért nem volt harcban többé, de a Lotusnál még nyernie sem sikerült.

Alain Prost szintén sértődöttségében fordított hátat a McLarennek 1989 végén, és három vb-címmel a tarsolyában a Ferrarihoz menekült, ahol 1990-ben kis híján bajnok lett (jól járt), de 1991-ben meg olyan gyengén szerepeltek, hogy Alain sértő kijelentései miatt maga a Ferrari rakta ki a szűrét még az év vége előtt (rosszul járt).

Michael Schumacher két benettonos bajnokág után hirtelen úgy gondolta, új kihívásra vágyik, és elfogadta a Ferrari invitálását 1996-tól. Bár egészen 2000-ig tartott, míg maranellói színekben is felért a csúcsra, utána meg sem állt 5 bajnokságig, összesen 72 győzelmet szerzett vörös színben.

 

Schumacher és a Ferrari: korszakot írtak, noha csak az ötödik közös szezonjukban lettek bajnokok

Kissé hülyének nézték Lewis Hamiltont is, amikor 2012-ben a nyerőképes McLarentől egy huszárvágással a még ugyancsak botladozó Mercedes felé vette az irányt. 2013-ban még csak egyszer nyert, épp a Hungaroringen, de 2014-től aztán beindult a mercis gőzhenger, és Hamilton már három bajnoki címnél tart az Ezüstnyilaknál.

És most itt van az újabb világra szóló meglepetés. Ricciardo Red Bull-tanítványként nőtt fel, és kétségtelen, hogy egy jó autóval világbajok lehet belőle. Tény, hogy Max Verstappen mellett úgy érezhette, hogy nem ő az első számú kedvenc, vagyis nem annyira a Red Bulltól akart szabadulni, mint a holland csapattárstól. Szívesen ment volna a Ferrarihoz vagy a Mercedeshez, de mivel mindkét helyen van egy-egy sztárpilóta Vettel és Hamilton személyében, igazából nincs szükség egy Ricciardo féle kaliberre. Nem úgy a Renault-nál, ahol ugyan ott vitézkedik Nico Hülkenberg, aki viszont még dobogón sem állt soha, tehát a franciáknak nem jön rosszul egy sokszoros nagydíj-győztes. Ricciardo annyiban biztos jól választott, hogy a Renault, akárhányszor is jelent meg a F1-ben eddig, mindig nyerő autót épített előbb-utóbb. Most csak az a nagy kérdés, hogy ez már esetleg 2019-ben megtörténhet, vagy az „utóbb” tényleg utóbb jön majd…

 

Ricciardo idén még Red Bull-lal a Renault előtt. De hogyan lesz 2019-ben? 

0 Tovább

Alonso szomorú végjátéka

Most, hogy a McLaren-vezérkar, csupán három idei verseny után elismerte, hogy a 2018-as autójuk sem ér sokat, máris felröppentek a hírek, hogy Alonso az év végén hátat fordít a Forma-1-nek. Sajnos, szenvedő világbajnokokból előtte is akadt jó néhány.

 

Most májusban lesz öt éve, hogy Fernando Alonso megszerezte 32., azóta is utolsó győzelmét, még Ferrari színekben. És a jelek szerint ez a szám 2018-ban sem fog növekedni. A kétszeres bajnok 2014 végén azért hagyta ott a Scuderiát, mert elege lett a kudarcokból, a bajnoki 2. helyekből – igaz, 2014-ben még egy futamgyőzelem sem jött össze. Jogosnak tűnt tehát a frusztráltsága, és egyben logikusnak, hogy ahhoz a McLarenhez menjen, amelyik épp megint összeállt a Hondával. A McLaren-Honda páros elképesztő sikereket ért el az 1980-as és ’90-es évek fordulóján, és bár arra tényleg nem lehetett számítani, hogy rögtön, első közös, újkori évadjukban, 2015-ben a bajnoki címért fognak futni, az általános közvélekedés az volt, hogy a siker nem várat majd sokat magára. Alonso nagyon pozitív volt, és eleinte semmit sem akart siettetni:

– Van időnk és megvannak a szükséges forrásaink – vélte.

 

Sajnos, a siker váratott magára, olyannyira, hogy Godot-hoz hasonlóan egyáltalán el sem érkezett meg. Alonso pedig kis híján beleőrült ebbe, hiszen azt kellett lássa, hogy egyik év hussan el a másik után, és gyakorlatilag semmi sem változik: a McLaren-Hondák katasztrofálisan gyengén teljesítenek. Olyan rádiós sikolyai, mint a „GP 2! GP 2!”, legendássá lettek, nem is szólva az újbóli kiesése utáni brazíliai napozásáról…

 

2017-ben egyetlen vigasza lehetett, hogy Zak Brownék megengedték, hogy részt vegyen az 500 mérföldes indianapolisi futamon, ahol nagyon jól ment újoncként, de a 179. körben itt is a Honda-motor miatt esett ki.

Úgyhogy amikor véglegessé vált, hogy a McLaren három szörnyű év után megszabadul a Hondától és Renault-ra vált, bizonyára Alonso is fellélegzett. Elvégre ő a franciákkal nyert kétszer is bajnokságot (2005/06), bár mindez már eléggé a múlt ködébe vész. Ráadásul a Renault megint saját, gyári csapattal van jelen a F1-ben, és nyilván arra figyelnek oda a leginkább. Továbbá az is közismert, hogy a Mercedes és a Ferrari mögött a francia erőforrás csupán a harmadik tényező – és ez így van már elég régóta. Még a turbó-korszak előtt, amikor Vettel négyszer lett bajnok a Renault-motoros Red Bull-lal, akkor is arról szólt a történet, hogy a sikerek főképp a Red Bullt tervező Adrian Newey zsenijének köszönhetőek.

 

Vagyis, 2018-ben kiderülhetett volna, hogy az esetleg gyengébb Renault ellenére a McLaren tud-e nyerő autót építeni, ugyanis a hondás évek során, főképp 2017-ben, azzal kürtölték tele a világot Eric Bouiller-ék, hogy nekik van legjobb kasztnijuk, csak ez a Honda miatt nem érvényesülhet.

Ehhez képest sem a téli teszteken, sem az első három idei futamon nem jött a nagy áttörés. Ugyan első ránézésre valamivel gyorsabb az autó, mint volt eddig – de a műszaki hibák végigkísérték a barcelonai téli időszakot, a nagydíjakon pedig a pontszerzések ellenére gond a Q3 is. Ráadásul, amikor Bahreinben a Toro Rosso-Hondával hajtó, mindössze 7. versenyét teljesítő Pierre Gasly simán bejött a 4. helyen, valószínű, Alonso sem akart hinni a szemének.

Azt már látnia kell, hogy az ő szempontjából 2018 is kuka, mert a hőn áhított harmadik bajnoki címnek a közelébe sem tud jutni. Egy-két dobogós hely volt a hivatalos elvárás – nagy-nagy meglepetés lenne, ha egy is sikeredne, elvégre a papírforma szerint ahhoz a Ferrari, Mercedes, Red Bull hatosból legalább 4 autóval kellene történjen valami malőr.

 

Marad a WEC, ahol Toyotával indul. Az első futama Baku után, május 5-én lesz Spában. Hátha ott…

Egyébként láttunk már a Forma-1-ben hasonló, szenvedősre sikerült végjátékokat világbajnokok részéről. Emerson Fittipaldi szintén kétszeres világelsőként szerződött el a brazil nemzeti istállóhoz, a Copersucarhoz. 1976-1980 között, vagyis öt éven át egyszer volt 2. és egyszer 3. – és ezek is csodának számítottak.

Jacques Villeneuve 1996-2006-ig tartó karrierjéből voltaképp csak az első két szezon értékelhető, amiből a másodikat meg is nyerte. Aztán 1999-től BAR pilótaként vegetált évek hosszú során át, ami az ázsióját eléggé leszállította, és már csak a Saubernél kapott helyet 2005-től, de innen is kitették a szűrét, ráadásul az évad közepén, a 2006-os Német Nagydíj után.

 

És igazából egy kicsit Michael Schumacher is így járt a Mercedesszel: három év szünet utáni visszatérésével, 2010-2012 között nem nagyon tett hozzá korábbi sikereihez, hiszen a 91-szeres győztes három év alatt csak egyszer volt dobogós. 43 évesen vonult vissza végleg 2012 végén, és bár azt Ross Brawn többször is hangsúlyozta, hogy a Merci 2014-től beindult sikereihez nagy mértékben hozzájárult a német rekorder munkája, a dicsfényből neki már nem jutott.

 

Alonsónak is hamar döntenie kell: akar-e 37 évesen és még idősebb fejjel a F1-ben erőlködni, bár tényleg sosem lehet tudni, mit hoz a következő évad. Nigel Mansell például 39 évesen nyerte meg a bajnokságot!

 

0 Tovább

f1classic

blogavatar

Ami a Formula-1 történetében érdekes, különleges, lenyűgöző és drámai.

Utolsó kommentek